Mit lehet tudni rólad? Mi vonzott az írói pályára?
- Hogy mikor kezdődött? Talán akkor, amikor gyerekkoromban megnéztem a Dzsungel könyvét, és annyira megtetszett, hogy sztorikat találtam ki Sir Kán feltételezett rokonságáról. Ez ugyebár még kevés, mert szerintem mindenki talál ki jobb-rosszabb történeteket, így ennél többet tettem. El is mondtam őket Lehocky néninek, aki szintén a Dob u. 108-as szám 3. emeletén lakott. A mai napig őszinte hálát érzek azért, mert ő végtelen türelemmel és nyugalommal végighallgatta a Dzsungel könyvéről szóló tovább gondolásaimat. Egy szót sem szólt. Hiányoznak az ilyen bölcs, figyelmes emberek.
A környezeted hogyan fogadta a könyved ötletét?
- Mivel naponta 15 különböző ötletem van, ezért mindenki megszokta már, hogy gondolataim támadnak a legváratlanabb témákban. Azt rafináltan nem mondtam el senkinek, hogy kitaláltam ezt a könyves dolgot. Ugyanis én magam sem hittem el, hogy meg tudom majd írni. Sokat írtam előtte az asztalfióknak és korábban egyetlen történetet sem tudtam befejezni. Így én sem vettem komolyan mindaddig, amíg már csak három jelenet nem volt hátra. Akkor éreztem először, hogy könyvem lesz. Varázslatos érzés volt, tartott vagy 15 másodpercig. Sosem felejtem el. Aztán szóltam a feleségemnek, hogy valami fontosat szeretnék neki mondani. Erre azt válaszolta, hogy várjak, mert most nem ér rá.
Többségében akinek megemlítettem, támogatott.
Már első olvasatra megfogott a könyved ismertetője, főleg, hogy több végkifejlet is lehetséges. Mindig is vonzott a világvége téma?
- Nem. De tizenéves korom óta figyelem az emberi történelem alakulását. Szörnyű dolgokat lehet kiolvasni belőle, ezért ezt az „elemző” életstílust, amit folytatok, nem tudom jó szívvel ajánlani akárkinek. Sőt, annyira sokat olvastam az utóbbi 4-5 évben a témáról, hogy kicsit nehéz is volt velem beszélgetni a „világ nagy kérdéseiről”, mert azt óhatatlanul rendkívül sötéten láttam. Ja, és most is úgy látom, de inkább már nem mondok senkinek semmit.
Hogyan kötöttél ki a történetmesélés mellett?
- Körülbelül két hetet töltöttem el azzal, hogy kitaláltam az alapsztorit, merthogy az a kérdés, hogy „Mit tennél, ha megtudnád, hogy hamarosan vége a világnak”, régóta bennem van. A legnagyobb véletlen az volt, hogy ezt pont egy kéthetes szabi első napján kezdtem el és innentől a szabadságom ezzel töltöttem. Kiültem a partra és telefonon elkezdtem megírni a könyvet. Ennek lassan négy és fél éve. Nyilván ugrott minden szabi, valamint az összes hétvége. De végülis megszületett.
Hogyan épült fel a történet?
- Bárcsak emlékeznék ilyesmire... De nagyjából úgy, hogy tudtam, az emberek milyen típusú történetmesélést részesítenek előnyben. Olvastam egy kritikát, - azt hiszem az volt - hogy a The Wire (a sorozat) azért népszerű, mert minden összefügg benne mindennel. Ez nagyon megtetszett, de tudtam, hogy iszonyatosan bonyolult egy ilyet megírni. Mégis annyira izgatott a dolog, hogy alapból így futottam neki. Több szál, több helyszín, véletlen és kevésbé véletlen találkozások, easter egg-ek itt-ott. Nem megmagyarázott és a háttérben zajló apró, de fontos elemek, nem kihangsúlyozott, sőt elrejtett történések, amelyek később lényegesek lesznek... Ezeket alapból fontosnak tartottam. Esetemben persze szembe megyek az írók azon ígéretével, hogy a könyv végén, majd mindent megtudsz. Szerintem nem kell mindent megtudni. Elég csak a könyv üzenetének szempontjából fontos dolgokat elárulni. A többin lehet gondolkodni.
Mit lehet tudni az írói folyamatról? Szépen lassan bontakozott ki a történet vagy már kerek egész volt benned, amikor papírra vetetted?
- Kontroll mániás vagyok, – ez van – de írni spontán szeretek. Azaz a keretsztorit előre kitaláltam, de a finom részleteket mindig akkor, amikor az adott jelenetet építettem. Utálom, ha valamit meg „kell” írni. Kikészülök tőle. Ezért nem tudtam soha korábban könyvet írni. Amikor jött a „kell” rész, akkor a tizedik ilyennél elfogyott a lendület. Aztán kifejlesztettem egy sajátságos írási módszert – ami teljesen bevált.
Mi az, ami megihlet, amiből töltekezel?
- Minden és bármi. Akármi. Akárki. Rendkívül fura, de még egy unalmasnak tűnő meeting-en is szoktam komoly értékeket találni. Azon kívül megöregedtem és szentimentális lettem (44). Néha az az érzésem, hogy értek dolgokat, ami egy egészen bizarr valami. Képes vagyok egészen apró jelenetektől is elérzékenyülni (nem; a Titanicon nem bőgtem, de nagyon kellett vigyázzak), és igyekszem megérteni a háttérben zajló folyamatokat. Mindezt azzal a fura kritikával, hogy valószínűleg mindenki ugyanezt gondolja magáról, és nyilván mindenki téved. De én nem.(szarkazmus)
Kedvenc inspirációim főként a filmek trailerei, a kortárs filmek (nem művész filmek), könyvek alap történetei, beszélgetések, inkább a könyvek leírásai, nem is annyira az egyes sztorik. Imádok Bibliát olvasni - ettől mindenki kiborul - de így van. Rendkívül érdekes és szépen meg van írva. Vannak könyvek, amiket végig gondolni is inspiráló – ezekre szoktam vadászni. És vannak olyan valakik, akikkel inspiráló beszélgetni és nem csak azért, amit mond, hanem azért is, ahogy mondják.
Eredetileg is trilógiának szántad vagy útközben dőlt el, hogy sorozat lesz?
- Az az igazság, hogy nem volt célom a könyvvel és emiatt csak írtam és írtam és írtam, amíg szerintem írni kellett. 1125 oldalnál ért véget. Aztán jött a kiadóm / szerkesztőm / tanácsadóm és azt mondta, hogy ez így nem lesz jó. Ekkor három részre szedtük. Így lett trilógia.
Van olyan szerző - akár magyar, akár külföldi - akinek inspirál a munkája?
- Igen. Sőt, olyan is, akinek nem tudom sajnos a nevét (rettenetes a memóriám). Képtelen lennék sorrendbe tenni őket, de lássunk egy felsorolást: Rejtő, Kishont Ferenc, Robert Merle, Hofi Géza, Markos György, Nádas György, Kern András – a rádió kabarén nőttem fel. Dan Brown. Egy könyvét sem olvastam még sajnos, de imádom a srácot. Ahogyan az írásról beszél, az az alázat és tudás, ami abból kitűnik, azt nagyon nagyra értékelem. Jules Verne, Selma Lagerlöf, James Clawell. Imádok olvasni. Imádom a filmeket.
Mivel te is írsz, biztosan olvasol is. Milyen könyveket veszel a kezedbe?
- Régen „jó könyvekre vadásztam”, de ez sajnos nem jött be, mert ami másnak jó volt, az nekem nem biztos. Ezért inkább a könyvbéli elmaradásaimat dolgozom fel. Könyvtárakat veszek. Ha látok valahol egy méltatlanul pár tízezer forintra taksált könyvtárat – amitől egyébként a szívem vérzik – akkor elmegyek, elhozom az egészet. Kiválogatom belőle, ami nekem még nincs meg, és az olyanokat, amelyek a gyerekeimnek majd lehet, fontosak lesznek. A többit elteszem a garázsba. Ezekből olvasok leginkább; közülük válogatok. Persze veszek új könyveket is, főleg ajándékba, amit aztán néha kölcsönkérek...
Melyik az a könyv, ami nagy hatással volt rád?
- Csak egyet szabad mondani? Akkor Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy írhatott valaki ennyire vicceset...
