William Golding: A legyek ura

A közelmúltban eldöntöttem, hogy, ami kicsit is érdekel klasszikus és eddig kimaradt, azokat bepótlom. Így legutóbb A legyek urára került sor. 

Először a Szívek Szállodája Roryjánál láttam ezt a könyvet, ráadásul molyon Rory listáján is fenn van, így mindenképp meg akartam próbálni. 

Első olvasásra nekem kicsit Orwell Állatfarm című kötetére hajaz, sok hasonlóságot véltem felfedezni közöttük. 

"– A dolgok szétesnek. Nem értem, miért. Olyan jól kezdődött; boldogok voltunk. És aztán…"

Minden egyes könyv hozzánk tesz valamit, mondanivalója van, ám úgy gondolom, hogy a klasszikusnak titulált kötetek igazán mély üzenetet hordoznak az olvasók számára. Bemutatják az adott kort, korszakot, amelyben íródtak, szemléltetik a társadalmi-, és erőviszonyokat. 

Így történt ez A legyek ura esetében is, ahol a hajótörött fiúk vezért választottak, majd a választás ellenére mégis két csapatra osztódtak, külön vezetővel, mintha ellenfelek lennének, nem egy lenne a vágyuk. Ez pedig nem más, mint, hogy kijussanak a szigetről és haza jussanak. Ám a fiúk közül sokan vademberekként kezdtek viselkedni, mint akiknek elborult az elméje, elfeledve a civilizációt, kulturált viselkedést, létezést. 

"Határoznia és gondolkodnia kell….. a gondolkodás fontos dolog….. következményei s eredményei vannak….."

Láthatjuk az emberi ösztönök fejlődését, az akaratosságot, a másik legyőzni akarását. Az ésszerű döntések mellett sajnos fellépett a hatalomvágy, erőszak, kegyetlenkedések.

A hajótörés, a sziget, maga a bevezető kép Robinson Crusoe világát idézi bennem, azzal a különbséggel, hogy ő mindvégig ember maradt, nem vált erőszaktevővé.

A több ízben megjelent klasszikus hétköznapi problémákat vet fel nem éppen hétköznapi környezetben.

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek

A közelmúltban hallottam először erről a könyvről, mely mára - nem véletlenül - klasszikussá nőtte ki magát.

Számomra a könyv szent és sérthetetlen, ahogy az irodalom is, emiatt érdekelt, hogyan vetemedhet valaki ilyen elborzasztó tettre, mint a könyvégetés... Ennek jártam utána Bradbury történetében.

"Emberekkel együtt lenni, az jó. De azt már nem tartom szociális valaminek, ha összeterelnek egy csomó embert, s nem hagyják őket beszélgetni. Tv-óra, kosárlabda, baseball vagy atlétika…"

Külön-külön és egyben tekintve is figyelemre méltó történetet, történeteket kaptam.

A Fahrenheit 451 határozottan helytálló a mai, 21. században. Sokan manapság is inkább struccpolitikát folytatnak, homokba dugják a fejüket, nem veszik észre a problémát a világban, az életükben, csak élnek, sodródnak. Ez köszön vissza Bradbury szavaiból is, míg Guy Montag fülébe egy „kismadár” belecsicsergi, hogy másképp is lehetne élni. Ez a másképp pedig a lelassulás, a pillanat töredékének megfigyelése, rácsodálkozás a természtre, stb. Nem utolsósorban pedig művelődés, költészet, irodalom, kultúra, melyek rávilágítanak a valóra, görbe tükröt tartanak a társadalom felé. Vajon áldás a tudatlanság vagy átok? Jobban járunk, ha sodródunk a tömeggel és nem tudunk semmit vagy van ismeretünk a valódi világról, majd ennek hatására jobb, teljesebb, minőségibb életet élnénk. Elgondolkodtató, vajon érdemes szemet hunyni a társadalom parasztvakítása, megvezetése felett vagy megpróbálhatunk kilógni a sorból, jobbak, eltérőbbek lenni az átlagnál? Tudjunk vagy ne tudjunk? Ez itt a kérdés. Akarom mondani, van egyáltalán kérdés?

A többi rövid történet is tanulságos, érdekes volt a maga módján, bár számomra kissé elvont is egy-egy sztori. Érdemes olvasni a szerzőtől, megismerkedni a stílusával, világnézetével.

Margaret Atwood: Testamentumok

A Szolgálólány meséje könyv és sorozat után kíváncsian vártam, hogyan alakul Gileád sorsa, June/Fredé, gyermekei és Lydia néni története. A tavaly ősszel megjelent zseniális folytatás, a Testamentumok választ ad a fennmaradt kérdésekre, tisztázza a lezáratlan szálakat.

Margaret Atwood új regénye – három gileadi nő elbeszélésére alapozva – tizenöt évvel azután veszi fel a történet fonalát, hogy Fredé belépett az ismeretlenbe…

"A hatalmasok hierarchiájában csak azoknak szabad tréfálkozniuk, akik a csúcson vannak, ők pedig kizárólag maguk közt teszik."

A történet sok helyen naplóbejegyzés formájában van jelen, de sok a párbeszédes rész is. A Testamentumok a Szolgálólány meséjéhez viszonyítva 15 évvel később játszódik, a történteket, eseményeket pedig három nő, Lydia néni és Fredé két lánya szemszögéből ismerhetjük meg. Mindhárman más-más módon mutatják be Gileád világát, ám a történetük összekapcsolódik, sorsuk egybefonódik.  

Atwood ismét megszólította az olvasót, mintha ez a világ valóság lenne és útmutatóul szolgálna nekünk olvasóknak a túléléséhez. 

Nagyon tetszettek a pörgős események, egy percre sem ült le a sztori, izgalomban tartott, hogy vajon mi történik Gileáddal és szereplőivel. Összeomlik, romba dől a nőket elnyomó rezsim? Vajon újra szabadok lehetnek az elnyomott nők? Megbűnhődnek az elnyomók? Anya és lányai újra egymásra találhatnak? Vajon mindenki az, akinek elsőre látszik? Vagy lehetséges, hogy Mayday besúgó? Erre a sok sok létfontosságú kérdésre mind választ kaphatunk a Testamentumokban, amely méltó folytatása és lezárása a Szolgálólány meséjének. 

Megrázó, szomorú esetek mellett vidámabb, megmosolyogtató részek is akadtak a könyvben. Le kell szögezni, hogy Gileád sokat változott a Szolgálólány meséjében említett világhoz képest, ám a központi szenny megmaradt. Betekintést kaphattunk a Mayday szervezetébe, a Gileádon kívüli világ működésébe, ezáltal figyelemmel kísérhetjük Gileád negatív hatását környezetére.

A kanadai származású írónő ismét kitett magáért. Igazi mesterműt hozott létre a Szolgálólány meséje folytatásában, mint a gileádi világ lenyomatát. Ezzel együtt eddig négy Atwood könyvet olvastam, de mindenképpen tervben van a többi is, hiszen a szerző egy felfedezésre váró világot, egy megismételhetetlen történetet nyújt minden kötetével. 

John Marrs: The One- A tökéletes pár

Ezt a könyvet Szabados Ági ajánlására vettem kézbe, majd olvastam el. Ági a Lapozz a 99-re podcast-jében említette, ajánlotta ezt a könyvet, mint tartalmas olvasmányt a könyvespolcáról. Korábban nem hallottam még erről a műről, így felkeltette az érdeklődésemet, vajon mit tudhat, hogy annyian kedvelik.

Majd, ahogy belemerültem a történetszálakba hamar megkaptam kérdésemre a választ. Ezt a könyvet nem nehéz szeretni, hisz én is minden lapját érdeklődéssel, várakozással olvastam. Vártam, hogy meddig marad rózsaszín a szereplők világa, s mikor vált át valósággá. Sajnos, nem sajnos ez a fordulat némely történetszálnál egész hamar bekövetkezett, máshol csak a könyv vége felé rántotta le az író a leplet a boldogság burkáról.

Mindenképp szót kell ejteni a borítóról és a mű címéről. A tökéletes pár cím és kép alapján arra asszociáltam, hogy majd kapok egy kerettörténetet, néhány egyedülálló fiatalt, akik a DNS-párod alkalmazás segítségével rátalálnak a nekik rendelt társra. Az elképzelésemhez viszonyítva igazi arculcsapásként ért az események forgataga, sokszínűsége. Teljesen mást kaptam ettől a könyvtől, mint amire számítottam. Egy sokkal izgalmasabb, néhol szívszorítóbb, vérfagyasztóbb részletek tekintettek rám a lapok közül. Igazán meglepett az író profi történetvezetése és a karakterek fejlődésének hű ábrázolása.

Nagyon szeretem a jól megírt thrillereket, így könnyen megszerettem ezt a könyvet is. Romantikus szál itt-ott fellelhető a történetben, nem csordul túl a rózsaszín buboréktól, aminek külön örülök. Szeretem a romantikus történeteket is, de bizonyos kereteken belül. Jobb szeretek két lábbal a földön állni.

John Marrs izgalmas csavarokkal, váratlan fordulatokkal spékelte meg a regényt, aminek hála egy unalmas oldallal sem kellett bíbelődnöm. Érdekes volt látni, mit tesz az emberekkel egy újonnan felfedezett párkereső alkalmazás. Hiába van valakinek már akár évek, évtizedek óta párja, ha akárcsak kíváncsiságból kipróbálja az alkalmazást, feje tetejére állíthatja az egész életét. Vagy jobb vagy rosszabb lesz utána. Ez persze csak akkor derül ki, amikor már késő, nem lehet visszacsinálni.

Összességében igen elégedett vagyok a könyvvel, remek időtöltés volt, amit a társaságában töltöttem. Az író dicsérete mellett elismerést érdemel a mű magyar fordítója is, hiszen nagyban hozzájárult, hogy egy élvezhető, hús-vér történetet kapjon az olvasó.

Felkeltette az érdeklődésed? Rendeld meg ITT

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Egy disztópia, melynek van valóságtartalma és egy lehetséges, ámde kegyetlen, érzések nélküli világot tár elénk.

Margaret Atwood-tól ez a harmadik könyv, amit elolvastam és a három közül - Boszorkánymagzat, Fellélegzés - A szolgálólány meséje tetszett a legjobban. Ez a történet volt a legrészletesebb, ami egy komoly témát, lehetséges problémát, jövőt boncolgat, mutat be az olvasónak (azaz nekünk) .

"Nolite te bastardes carborundorum." - Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek.

Ez a latin idézet Fredé, - a mesélő szolgálólány - szobájában fedte fel magát új lakója előtt. Amióta megjelent ez a kijelentés vagy inkább felszólítás, figyelmeztetés a könyvben, azóta végigkísérte az egész eseménysorozatot, fel-fel bukkant itt-ott. A címben szereplő szolgálólány igyekezett nem behódolni, megadni magát, ám nagy volt az elnyomás és a kísértés, ami nem sok lehetőséggel kecsegtetett számára.

A sorozatot jóval előbb láttam, mint a könyvet, pedig – ha tehetem- jobb szeretem előbb az alapművet elolvasni. Margaret Atwood egy disztópikus világot tár elénk, amelynek részleteiben ugyan, de van valóságalapja.

A történetet egy Fredé nevet – eredetileg June – viselő szolgálólány meséli el. In medias res-szel kezdünk, majd ahogy haladunk oldalról oldalra, kezd kibontakozni a történet. Középpontban a termékeny nők, avagy a szolgálólányok állnak, akiknek kötelességük gyermeket nemzeni egy parancsnoktól egy terméketlen nőnek.

Van egyfajta izgalmas vegyület a könyvben, amikor a minden rosszban van valami jó címszóval Fredé egy kis izgalomhoz, élvezethez jut.

A lezáró gondolatoktól erősen dokumentumregény érzetem támadt, amelyben egy „főhős” meséli el a vele történteket. A lezáró befejezést hiányoltam, vártam volna még valamit, hogy mi lesz ezután. Ennek ellenére csillagos ötöst adok neki, mert bemutatott egy olyan világot Atwood, amely eddig idegen volt számomra és aminek megvalósulásától a hideg futkározna a hátamon.

Nemrég megtudtam, hogy a sorozat folytatása kapcsán az írónő tovább írja Fredé, a szolgálólány történetét. Nagyon örülök ennek a remek hírnek és kíváncsian várom, hogyan folytatja Atwood a történetszálat. Lesz vajon kézzelfogható happy end? Ezt nem tudni.. De én reménykedem benne. :)

Érdekel Fredé története? Rendeld meg a KIADÓTÓL ! :)

A szolgálólány meséje /1. évad/

Fény vagy sötétség?

Margaret Atwood azonos című könyve 1985-ben jelent meg először, így ez már a második feldolgozás belőle.
Maga a történet meglehetősen letaglózó. Ilyen világot, bánásmódot a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnék. Az a gyötrelem, kín, megaláztatás, amit kiállnak a nők, miközben a nőiségüket is elveszítik mindennél rosszabb. Gyermekeiket elszakítják tőlük, férjüket megölik, elrabolják.

A főhős June - vagyis a Gileadban betöltött helye szerint Fredé - szemén keresztül láthatjuk a történteket, megpróbáltatásokat. A sorozat elején a visszaemlékezésben még egyben van, majd Hannah, June lányának születése óta egy új rend vette át a hatalmat, akik teljeskörű diktatúrát hoztak létre. Ebben az új disztópikus jövőben a termékeny nőket begyűjtik és arra használják őket, hogy az új rend alapító tagjainak legyen gyermekük. Magyarul a meddő feleség helyett szüljenek a vezetőknek utódot ebbe az elfajzott világba (huh elfajzott.. kicsit olyan, mintha a Beavatott sorozatban lennénk) . Hogyha ennek az új kötelességüknek ellenszegülnek, akkor komoly büntetés, halál vár a nőkre, lányokra. Többek között a homoszexualitást sem tűrik meg, halállal, elzárással büntetik a másik nemhez vonzódó szolgálólányokat.
June a családjával több módszert is kitaláltak a meneküléshez, ami ennek ellenére mégis meghiúsult. Férjét elfogták, majd megmenekült ugyan, de a családját nem tudta megkeresni, megmenteni. Lányát mások nevelik, messze tőle, nehogy a közelébe férkőzzön és elmeneküljenek. A történet brutalitása csak fokozódik, amikor Mrs. Waterford verni, ütni kezdi June-t, vagyis Fredét. Egyedül akkor bánik vele kedvesen, amikor terhesnek bizonyul. Emellett Mr. Waterford többször is visszaél hatalmával, külön, a szertartáson kívül is igényli az együttlétet June-nal. Először csak szókirakóst játszanak, majd elcsattan az első csók, amit több házon kívül töltött pásztoróra követ. June csak hallgat, nem szól egy szót sem, valóságos álarcot húz magára, nehogy megsejtsék a tervét, gondolatát.
Minden tiszteletem és elismerésem az övé, hiszen több évig bezárva meg is őrülhetett volna, de ő kibírta. Erős volt, nagyon erős, a lányáért és a férjéért.
Egy idő után Nick, - Mr. Waterford sofőrje - lett az egyetlen támasza, akire számíthatott és, aki a nőisége egy darabját is visszahozta.
Az utolsó részben felcsillant a remény szikrája, amit Nick hozott el June számára.

Összességében eléggé elborzasztott Margaret Atwood könyvének feldolgozása, ami egy alternatívát mutatott be a jövőt illetően. Ugyan disztópikus világban zajlottak az események, akár a mi világunkban is történhetett volna (hála az égnek, hogy nem ez történt) .