2020. november 5., csütörtök

Mese a Tapolcai - tavasbarlangról

Ezt az izgalmas mesét Bertalan Csaba tapolcai fiatalember írta, akihez közel áll a mesék, versek világa és nem utolsósorban rajong a  természeti szépségekért. A Tapolcai - tavasbarlang a város ékessége, igazi turisztikai látványosság, amely Csaba által már mesében is meg lett örökítve. 

Néhány szó erejéig a szerzőt faggattam, majd a mesére terelődött a szó. 

- Mit lehet tudni rólad, honnét jött a mese ötlete?

Tapolcán születtem 1988-ban, azóta itt élek a családommal. Nagyon szeretem a vidékünket és a városunkat,az itt élő embereket. Általános iskolába a Bárdos Lajos Intézményegységbe jártam,- ahol már akkor kis mesemondónak neveztek -, majd az akkori Széchenyi István Szakközépiskolában végeztem, mint pincér, majd érettségiztem.

A tavasbarlangba közel tíz éve dolgozom, mint tárlatvezető. Nagyon szeretem a munkám,nagy büszkeséggel tölt el,hogy városunk és hazánk egy igazi természeti ékszerdobozát mutathatom be nap mint nap az ide érkezőknek. Nagyon sok kisgyermekes csoport érkezik hozzánk, ezért arra gondoltam,hogy egy kis mesébe foglalom ezt a földalatti világot és a természet védelmének fontosságát. A mese szereplőinek nagy részét valós személyről mintáztam,emiatt többen magukra ismerhetnek a mese olvasása közben.
Bízom benne,hogy többeknek meghoztam a kedvét,hogy ellátogassanak hozzánk és a saját szemükkel csodálhassák meg a tündérek lakta mesés barlangot.


Egyszer volt, 
hol nem volt.

Van valahol a mesés dimbes-dombos balatoni hegyek ölelésében egy elrejtett, csodás kisváros, és alatta egy mesebeli barlang.
Egy barlang, ahol a szerencsét hozó kishalak mellett a szóbeszéd szerint még tündérek is élnek.
Ahová egyszer Tóth Pali bácsi, a kisváros pékmestere szeretett volna kutat ásni a mélyében rejlő kristálytiszta vízig.

Nagymamáink meséiből jól tudjuk, hogy a munka során, amikor mesteremberek megpihentek az egyik kis inasfiú, aki valódi felfedezőnek készült, lemerészkedett egymaga a mélységes kútba. A kút legmélyére érve aztán furcsa hangokat hallott egy piciny üreg mögül, amihez mikor odahajolt, hogy jobban meghallja, mitől is lehetnek ezek a furcsa hangok odabent, beejtette a gyufásdobozát és a mindig a zsebében tartott nagyítóját.

A kíváncsi fiú, nem esett kétségbe a kihívástól, erőt merítve kíváncsiságából nagy bátran bemerészkedett az üregbe. Elszántan kúszott keresztül néhány métert a szűk és veszélyes járaton át, ahol az élesebbnél élesebb kövek igencsak megszaggatták felfedezőnk ruháját.

Amikor végül nagy-nehezen kiért és felegyenesedhetett, legnagyobb meglepetésére a gyufás doboza és a nagyítója mellett még egy csodás barlangot is meglelt.

A nagy meglepetés azonban ezzel nem ért még véget a bátor felfedező számára.
Amikor a barlang belseje felé haladt, egy érintetlen földalatti tavat pillantott meg, amiben csodaszép tündérlányok játszottak és táncoltak a vízben.
Ekkor nem csak ifjú hősünknek maradt tátva a szája, hanem bizony a lent játszadozó tündérek is igencsak meglepődtek, hiszen eddig az emberekről csak a velük élő pici halaktól, valamint az őket vigyázó sok mindenre megtanító Kő Apótól és Moha bácsitól hallottak ezt-azt.

A megilletődöttségtől néma csendben álló kis felfedezőhöz aztán a barlang legbarátságosabb mindig mosolygós tündére ment oda elsőként, aki lehajolt hozzá megsimogatta a fejét, majd mosolyogva, lágy kedves hangon szólt hozzá.

Elmondta neki, hogy ne szaladjon ki az utcára riadózni és ne újságolja el mindenkinek, hogy mi is rejlik itt a kis városka alatt, hiszen ők addig élhetnek itt nyugalomban és békességben a többi tündérrel, a pici halakkal, Ősz apóval, Kő apóval és Moha bácsival, amíg csak azok tudnak erről a mesebeli helyről, akik tisztelik és szeretik a barlangot és az ő csodás lakóit.

Miután a kisfiútól búcsút intettek, Kő Apóék tudták, hogy a varázslatos világ oltalmazására segítségre lesz szükségük.
Így kérték fel, a tündérek lakóhelyének oltalmazására a Malom-tó partján élő kissé szórakozott, de mindig segítőkész és jószívű, zöld ruhás manókat.

Éveken keresztül óvták és védték ezt a föld alatti mesés világot és annak lakóit a jószívű kis manók.

A legidősebb ősz halántékú ,ritkult hajú manó vezetésével,- akinek a bajusza majd a földig ért és akinek a szóbeszéd szerint, bölcsességének növekedésével eltűnt a haja és úgy nőtt meg a bajusza - Csetriékkel a szerencsét hozó kishalakkal és a sokat morgó öreg, néha füllentő, de mindig jó szívű sárkány teknős segítségével.

Élt abban az időben egy furcsa varázsló is a vidéken, akinek hosszú ideje eltökélt szándéka volt, hogy feloldja az ékszerdobozt védő varázst, a kristálytiszta vízben élő tündéreket pedig rabul ejthesse végre.

Hatalmas kastélyában, éveket töltött a varázskönyvek bújásával, a legtávolabbi vidékeket kereste fel, hogy a barlangot és annak tündéreit óvó-védő varázsát megtörje.

Felért egyszer a nagy hegyek tetejére, a fagyos tenger közelébe, ahol sárkányhajó vitte az elátkozott szigetre…  Ott meglelte a gonosz varázs receptjét, amivel aztán jól kitervelt tettét véghez viheti.

Mire visszatért a Balaton-partjára a zord tél elvonult ,s a fák is virágba borulva várták a nyáréltető nap sugarait.

Egy szép nyári napon aztán a varázsló, amikor kinézett kastélya ablakán bosszankodva látta, hogy a manók milyen boldogan fütyörészve indulnak a tündérekhez látogatóba, a halacskák vígan fürdenek a tóban, és még a sárkány teknős is vidáman füstölgött a tündérek énekét hallva.

Ekkor ötlötte ki, hogy hamarosan eljön az ő ideje, már másnap korán reggel használni fogja a messziről hozott gonosz varázs.

Másnap az első kakas szavára felkelt és nekilátott a varázspor elkészítéséhez, amellyel mikor készen állt megfújta a kastély ablakában állva ,a varázspor hamar meghozta a várt hatást, hiszen óriási gomolyfellegek kezdték takarni a mosolyogva sütő reggeli napsugarakat, és a hideg záporeső öntözni kezdte a barlang felett ébredező kisvárost és annak lakóit.

Varázslata felfedte a csodálatos helyet is az emberek előtt, akik jöttek rögtön száz számra busszal, kocsival, biciklivel,gyalog.

A tündérek nagyon megijedtek, de tudták, hogy a jóságos manók nem hagyják cserben őket a nehéz időkben sem. El is indultak ketten, a Smaragd és a Csillagszemű tündér a tó partjára, ahol a barátaik éltek.

Kázmér a legfürgébb, fürgecselle már előreúszott, hogy felrázza a lustálkodó manókat és jelezze, a tündérek segítségért sietnek hozzájuk.

Miközben visszaindultak, a varázsló kileste őket és egy rabul ejtő varázslattal elfogta a két csodaszép tündért. Mire a manók felértek a barlang bejáratához már ott mérték a fagylaltot a varázsló kastélyánál mágikus ketrecbe zárva őket. A varázsló nagyokat mosolygott és nevetett a manókon, meg persze az éppen felébredt, valamint teljes feszültségben füstölgő lévő sárkányteknősön.

Hatalmas volt a zűrzavar, kiabáltak, veszekedtek az odaérkezők, felkavarták a kristálytiszta vizet. Borogatták a csónakokat, csöppet sem tisztelve a földalatti csodás helyet.

A lent maradt tündérek nagyon féltek, el is rejtőztek kicsiny megvilágított szobáikba a víz alatti kis üregekbe, ahol Kázmér és a többi halacska próbálta megnyugtatni őket Kő Apóékkal közösen.

Manóink azonban hallgatva a legöregebbre és annak tanácsaira, nagy küzdelem árán, mégis rendet tudtak tenni a beáramló emberek között.
Rájuk jellemző kedvességgel, szépen sorba állították az embereket, kicsiket és nagyokat egyaránt.
Bár az egyik manó, akit néha csak Babócának hívtak,elsőre félvállról vette ezt a furcsa napot,egészen addig amíg mérgesen és határozottan az egyik tündér le nem dorongolta,hogy most már szálljon vissza a földre és a saját dolgával foglalkozzon.

Kezdeti nehézségeik ellenére szépen és fegyelmezetten végezték a dolgukat, lent a csónakok kikötőjénél, szépen felhívva az odaérkezők figyelmét arra, hogy ha jól viselkednek és csendben nézik meg a csodaszép kincses dobozt akkor talán a Barlangi tündéreket is megláthatják s talán a halacskák is meghozzák az aznapi, apró kis szerencséjüket.

Ezt az összehangolt munkát igyekeztek úgy végezni, hogy egyikőjük mindig ott legyen a rabul ejtett tündérek közelében óvva és vigyázva őket nehogy bajuk essék addig, amíg ez a furcsa nap véget nem ér.

Nagy szerencséjükre, az esetről tudomást szerezve arra sétált a manók és a tündérek két jó barátja, Pöttyenet kisasszony és Maszat uraság, akik jól ismerték a varázslót, tudták miről szeret beszélni.

Miközben Maszat uraság elterelte a varázsló figyelmét addig Pöttyenet kisasszony, macskákat megszégyenítő ügyességgel beosont a kastélyba és elcsente a mágikus ketrec kulcsát, amelybe a tündéreket zárták.

Ezt a kulcsot aztán oda is adták a mindig énekelgető, bár most nagyon szomorúan ácsorgó manónak, aki biztos helyre tette azt. Ezután ők mentek is tovább, hiszen számtalan dolguk akadt még aznap a sárkány barlangjának közelében.

Eltelt a nap, ahogy mindig szokott és feljött a mindig feltelő s aztán elfogyó hold.. Manóink nem hagyták magukra a szomorúan és bágyadtan segítségre váró tündéreiket. Így fáradtan, de elszántan csenték ki a barátaik által megszerzett kulccsal a két kis tündért a varázsló fogságából, miközben ő elégedett vigyorral gondolhatott vissza aznapi hősies tettére és vígan tervezgette a következő napot.

Ekkor az öreg sárkányteknős a manók, valamint a barlang minden lakója az összes tündér és Kő Apó, Moha bácsi, valamint Ősz Apó, a nagy bajuszú Manó vezetésével körbevették a varázslót, felhívva figyelmét, ilyet többet ne merjen tenni, mert ez a vidék és a barlang csak addig lesz boldog és szép amíg a tündérek, a manók és a szerencsét hozó kishalak csodálatos világa csak azok számára lesz látható, akik jó szándékkal érkeznek és valóban meg szeretnék ismerni ezt a mesés föld alatti világot, nem pedig csupán az idejüket eltölteni és szennyezni a kis ékszerdobozt.

Az eset híre elért egészen a kisvároska nagy házába is, ahonnét a híreket hozó-vivő angyal hívására megjelent még két kedves tündér, az örökké vidám és a másokat a mosolyával bármikor jobb kedvre derítő, valamint a bájos mindig-mindent tudó tündér is.
Papírra vetették, amit a varázsló megfogadott, és rendeletbe foglalva figyelmeztették őt esküje súlyosságára, hogy ha megszegi azt, akkor soha többet nem kerülhet a csodás helynek közelébe.
Munkájuk végeztével kissé fáradtan, de elégedetten hajthatták álomra a fejüket mindannyian.

S az óta is boldogan élnek együtt a tündérek az ő tanítóik, a manók, a kis halak és persze az emberek is a nagy hegyekkel körbeölelt városka szívében.

Aki arra jár, ma is megcsodálhatja a mesebeli helyet és nagy szerencsével megpillanthatja a kis halat és a tündéreket, meg persze a manókat, akik örömmel mutatják meg az érdeklődő gyerekeknek és felnőtteknek a mesebeli tóval létrejött tündérek lakta, csodálatos földalatti világot.

Nincsenek megjegyzések:

Matt Haig: Az egér,akit Mikának hívnak

A fiú, akit Karácsonynak hívnak című kötetben tűnik fel Mika, a kisegér. Már ott is egy aranyos szerep jutott neki, ám ennek külön örültem,...