hol nem volt.
Van valahol a mesés dimbes-dombos balatoni hegyek ölelésében egy elrejtett, csodás kisváros, és alatta egy mesebeli barlang.
Egy barlang, ahol a szerencsét hozó kishalak mellett a szóbeszéd szerint még tündérek is élnek.
Ahová egyszer Tóth Pali bácsi, a kisváros pékmestere szeretett volna kutat ásni a mélyében rejlő kristálytiszta vízig.
Nagymamáink meséiből jól tudjuk, hogy a munka során, amikor mesteremberek megpihentek az egyik kis inasfiú, aki valódi felfedezőnek készült, lemerészkedett egymaga a mélységes kútba. A kút legmélyére érve aztán furcsa hangokat hallott egy piciny üreg mögül, amihez mikor odahajolt, hogy jobban meghallja, mitől is lehetnek ezek a furcsa hangok odabent, beejtette a gyufásdobozát és a mindig a zsebében tartott nagyítóját.
A kíváncsi fiú, nem esett kétségbe a kihívástól, erőt merítve kíváncsiságából nagy bátran bemerészkedett az üregbe. Elszántan kúszott keresztül néhány métert a szűk és veszélyes járaton át, ahol az élesebbnél élesebb kövek igencsak megszaggatták felfedezőnk ruháját.
Amikor végül nagy-nehezen kiért és felegyenesedhetett, legnagyobb meglepetésére a gyufás doboza és a nagyítója mellett még egy csodás barlangot is meglelt.
A nagy meglepetés azonban ezzel nem ért még véget a bátor felfedező számára.
Amikor a barlang belseje felé haladt, egy érintetlen földalatti tavat pillantott meg, amiben csodaszép tündérlányok játszottak és táncoltak a vízben.
Ekkor nem csak ifjú hősünknek maradt tátva a szája, hanem bizony a lent játszadozó tündérek is igencsak meglepődtek, hiszen eddig az emberekről csak a velük élő pici halaktól, valamint az őket vigyázó sok mindenre megtanító Kő Apótól és Moha bácsitól hallottak ezt-azt.
A megilletődöttségtől néma csendben álló kis felfedezőhöz aztán a barlang legbarátságosabb mindig mosolygós tündére ment oda elsőként, aki lehajolt hozzá megsimogatta a fejét, majd mosolyogva, lágy kedves hangon szólt hozzá.
Elmondta neki, hogy ne szaladjon ki az utcára riadózni és ne újságolja el mindenkinek, hogy mi is rejlik itt a kis városka alatt, hiszen ők addig élhetnek itt nyugalomban és békességben a többi tündérrel, a pici halakkal, Ősz apóval, Kő apóval és Moha bácsival, amíg csak azok tudnak erről a mesebeli helyről, akik tisztelik és szeretik a barlangot és az ő csodás lakóit.
Miután a kisfiútól búcsút intettek, Kő Apóék tudták, hogy a varázslatos világ oltalmazására segítségre lesz szükségük.
Így kérték fel, a tündérek lakóhelyének oltalmazására a Malom-tó partján élő kissé szórakozott, de mindig segítőkész és jószívű, zöld ruhás manókat.
Éveken keresztül óvták és védték ezt a föld alatti mesés világot és annak lakóit a jószívű kis manók.
A legidősebb ősz halántékú ,ritkult hajú manó vezetésével,- akinek a bajusza majd a földig ért és akinek a szóbeszéd szerint, bölcsességének növekedésével eltűnt a haja és úgy nőtt meg a bajusza - Csetriékkel a szerencsét hozó kishalakkal és a sokat morgó öreg, néha füllentő, de mindig jó szívű sárkány teknős segítségével.
Élt abban az időben egy furcsa varázsló is a vidéken, akinek hosszú ideje eltökélt szándéka volt, hogy feloldja az ékszerdobozt védő varázst, a kristálytiszta vízben élő tündéreket pedig rabul ejthesse végre.
Hatalmas kastélyában, éveket töltött a varázskönyvek bújásával, a legtávolabbi vidékeket kereste fel, hogy a barlangot és annak tündéreit óvó-védő varázsát megtörje.
Felért egyszer a nagy hegyek tetejére, a fagyos tenger közelébe, ahol sárkányhajó vitte az elátkozott szigetre… Ott meglelte a gonosz varázs receptjét, amivel aztán jól kitervelt tettét véghez viheti.
Mire visszatért a Balaton-partjára a zord tél elvonult ,s a fák is virágba borulva várták a nyáréltető nap sugarait.
Egy szép nyári napon aztán a varázsló, amikor kinézett kastélya ablakán bosszankodva látta, hogy a manók milyen boldogan fütyörészve indulnak a tündérekhez látogatóba, a halacskák vígan fürdenek a tóban, és még a sárkány teknős is vidáman füstölgött a tündérek énekét hallva.
Ekkor ötlötte ki, hogy hamarosan eljön az ő ideje, már másnap korán reggel használni fogja a messziről hozott gonosz varázs.
Másnap az első kakas szavára felkelt és nekilátott a varázspor elkészítéséhez, amellyel mikor készen állt megfújta a kastély ablakában állva ,a varázspor hamar meghozta a várt hatást, hiszen óriási gomolyfellegek kezdték takarni a mosolyogva sütő reggeli napsugarakat, és a hideg záporeső öntözni kezdte a barlang felett ébredező kisvárost és annak lakóit.
Varázslata felfedte a csodálatos helyet is az emberek előtt, akik jöttek rögtön száz számra busszal, kocsival, biciklivel,gyalog.
A tündérek nagyon megijedtek, de tudták, hogy a jóságos manók nem hagyják cserben őket a nehéz időkben sem. El is indultak ketten, a Smaragd és a Csillagszemű tündér a tó partjára, ahol a barátaik éltek.
Kázmér a legfürgébb, fürgecselle már előreúszott, hogy felrázza a lustálkodó manókat és jelezze, a tündérek segítségért sietnek hozzájuk.
Miközben visszaindultak, a varázsló kileste őket és egy rabul ejtő varázslattal elfogta a két csodaszép tündért. Mire a manók felértek a barlang bejáratához már ott mérték a fagylaltot a varázsló kastélyánál mágikus ketrecbe zárva őket. A varázsló nagyokat mosolygott és nevetett a manókon, meg persze az éppen felébredt, valamint teljes feszültségben füstölgő lévő sárkányteknősön.
Hatalmas volt a zűrzavar, kiabáltak, veszekedtek az odaérkezők, felkavarták a kristálytiszta vizet. Borogatták a csónakokat, csöppet sem tisztelve a földalatti csodás helyet.
A lent maradt tündérek nagyon féltek, el is rejtőztek kicsiny megvilágított szobáikba a víz alatti kis üregekbe, ahol Kázmér és a többi halacska próbálta megnyugtatni őket Kő Apóékkal közösen.
Manóink azonban hallgatva a legöregebbre és annak tanácsaira, nagy küzdelem árán, mégis rendet tudtak tenni a beáramló emberek között.
Rájuk jellemző kedvességgel, szépen sorba állították az embereket, kicsiket és nagyokat egyaránt.
Bár az egyik manó, akit néha csak Babócának hívtak,elsőre félvállról vette ezt a furcsa napot,egészen addig amíg mérgesen és határozottan az egyik tündér le nem dorongolta,hogy most már szálljon vissza a földre és a saját dolgával foglalkozzon.
Kezdeti nehézségeik ellenére szépen és fegyelmezetten végezték a dolgukat, lent a csónakok kikötőjénél, szépen felhívva az odaérkezők figyelmét arra, hogy ha jól viselkednek és csendben nézik meg a csodaszép kincses dobozt akkor talán a Barlangi tündéreket is megláthatják s talán a halacskák is meghozzák az aznapi, apró kis szerencséjüket.
Ezt az összehangolt munkát igyekeztek úgy végezni, hogy egyikőjük mindig ott legyen a rabul ejtett tündérek közelében óvva és vigyázva őket nehogy bajuk essék addig, amíg ez a furcsa nap véget nem ér.
Nagy szerencséjükre, az esetről tudomást szerezve arra sétált a manók és a tündérek két jó barátja, Pöttyenet kisasszony és Maszat uraság, akik jól ismerték a varázslót, tudták miről szeret beszélni.
Miközben Maszat uraság elterelte a varázsló figyelmét addig Pöttyenet kisasszony, macskákat megszégyenítő ügyességgel beosont a kastélyba és elcsente a mágikus ketrec kulcsát, amelybe a tündéreket zárták.
Ezt a kulcsot aztán oda is adták a mindig énekelgető, bár most nagyon szomorúan ácsorgó manónak, aki biztos helyre tette azt. Ezután ők mentek is tovább, hiszen számtalan dolguk akadt még aznap a sárkány barlangjának közelében.
Eltelt a nap, ahogy mindig szokott és feljött a mindig feltelő s aztán elfogyó hold.. Manóink nem hagyták magukra a szomorúan és bágyadtan segítségre váró tündéreiket. Így fáradtan, de elszántan csenték ki a barátaik által megszerzett kulccsal a két kis tündért a varázsló fogságából, miközben ő elégedett vigyorral gondolhatott vissza aznapi hősies tettére és vígan tervezgette a következő napot.
Ekkor az öreg sárkányteknős a manók, valamint a barlang minden lakója az összes tündér és Kő Apó, Moha bácsi, valamint Ősz Apó, a nagy bajuszú Manó vezetésével körbevették a varázslót, felhívva figyelmét, ilyet többet ne merjen tenni, mert ez a vidék és a barlang csak addig lesz boldog és szép amíg a tündérek, a manók és a szerencsét hozó kishalak csodálatos világa csak azok számára lesz látható, akik jó szándékkal érkeznek és valóban meg szeretnék ismerni ezt a mesés föld alatti világot, nem pedig csupán az idejüket eltölteni és szennyezni a kis ékszerdobozt.
Az eset híre elért egészen a kisvároska nagy házába is, ahonnét a híreket hozó-vivő angyal hívására megjelent még két kedves tündér, az örökké vidám és a másokat a mosolyával bármikor jobb kedvre derítő, valamint a bájos mindig-mindent tudó tündér is.
Papírra vetették, amit a varázsló megfogadott, és rendeletbe foglalva figyelmeztették őt esküje súlyosságára, hogy ha megszegi azt, akkor soha többet nem kerülhet a csodás helynek közelébe.
Munkájuk végeztével kissé fáradtan, de elégedetten hajthatták álomra a fejüket mindannyian.
S az óta is boldogan élnek együtt a tündérek az ő tanítóik, a manók, a kis halak és persze az emberek is a nagy hegyekkel körbeölelt városka szívében.
Aki arra jár, ma is megcsodálhatja a mesebeli helyet és nagy szerencsével megpillanthatja a kis halat és a tündéreket, meg persze a manókat, akik örömmel mutatják meg az érdeklődő gyerekeknek és felnőtteknek a mesebeli tóval létrejött tündérek lakta, csodálatos földalatti világot.
