Almási Kitti: Bátran élni

 Félelmeink és gátlásaink leküzdése

A Ki vagy te? után hirtelen felindulásból - de persze már korábban is nézegettem - Kitti egy régebbi könyvét, a Bátran élni című kötetet is megrendeltem.

Úgy éreztem, hogy jelenleg, ahol tartok életszakasz, szükségem van a fejlődésre, önfejlesztésre, önismeretre. Ehhez nagyban hozzájárult Almási Kitti fent említett két kötete. Mondanivalóját tekintve erősen összekapcsolódik a két könyv, hiszen a szakember mindegyikben azt közvetíti elsősorban, hogy merjük felvállalni magunkat, azt ami igazán mi vagyunk, nem pedig, amit elvárnak tőlünk.

"Rengeteg dolgot teszünk, amivel kapcsolatban időnként fel kellene tenni a kérdést: tényleg ezt akarom? Nekem is fontos? Becsületbeli kérdés vagy csak külső elvárás? Reális, hogy én oldjam meg? Értékeli a másik? "

Almási Kitti szavaival élve: És akkor mi van?! Mi van akkor, hogyha én nem akarom, amit rám erőltetnek? Ha másik az értékeim? Ha nem kapok viszonzást, akkor is nekem kell megoldanom a feladatot? A válasz egyszerű, csak nehezen lépjük meg. Vállaljuk fel önmagunkat és merjünk nemet mondani adott esetben. Amit nem szívesen teszünk, mondunk, azt ne hagyjuk, hogy ránk erőltessék. Amikor nehezen döntünk, hezitálunk, akkor dobjunk fel egy érmét. Mielőtt leérne, már tudni fogjuk a választ, hiszen arra gondolunk, amit igazán szeretnénk, hogy bekövetkezzen. 

A szerző erre egy lényegretörő Rousseau idézettel reflektál:

"Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned azt, amit nem akarsz."

"Csak azoknak a céloknak a beteljesítése tesz szabaddá és elégedetté, amelyek valóban a mieink."

Azaz, az boldogít csak igazán minket, amit teljes szívünkből és saját döntésünk nyomán cselekedünk, nem pedig, amit a társadalom, a szűkebb és tágabb környezetünk elvár tőlünk. Hiába akarunk megfelelni valakinek, hogy büszke legyen ránk, ha nekünk nem az a vágyunk, hanem másfelé húz a szívünk. 

A szerző, szakember több saját, vele megtörtént esettel is alátámasztotta az egyes szituációkat, élethelyzeteket, amitől még közelebb éreztem magamhoz, még humánusabbá vált a szememben. 

"Ahhoz, aki kiáll önmagáért, aki következetesen és asszertíven képviseli a saját érdekeit, eleve másképpen közelítenek az emberek."

Tehát legyünk határozottak, tudatosítsuk magunkban a céljainkat, hogy mit szeretnénk elérni, mit képviselünk. Ennek hatására a környezetünk sem gyenge, befolyásolható személyként fog tekinteni ránk, hanem tisztelettel fordulnak felénk.  

"Éppen ezért akkor hozzuk a legjobb döntéseket, ha azt tartjuk szem előtt, ami belőlünk fakad, amit nem más tanácsára és sugalmazására, hanem magunkba mélyedve munkálunk ki. Ezek az igazi céljaink, amelyekért minden erőnket beleadva érdemes bátran kiállni."

Sokszor erőfeszítésekbe kerül, hogy arra koncentráljunk, hogy hova fejlődhetünk, ám előrébb is visz minket, mintha a meglévő képességeinkre alapoznánk. Higgyük el, hogy többre vagyunk képesek, mint amit eddig produkáltunk, csak a megfelelő motiváció és lendület kell a megvalósításához. 

"Aki azzal a tudattal él, hogy inkább nem mer megelőlegezni semmit, mert mi van, ha a másik visszaél vele, az máris nagyobb veszteséget szenvedett, mintha becsapták volna."

Adni, jót tenni örömmel, boldogsággal tölt el minket, így ne vonjuk meg magunktól, se másoktól, még akkor sem, hogyha nem biztos, kérdéses, hogy visszakapjuk ezt az adományt. Legtöbbször nem attól kapjuk vissza a szeretetadagot, akinek adjuk, hanem akitől nem is számítunk rá. Legyünk nyitottak és bátran adakozzunk, okozzunk meglepetést, örömet környezetünknek, idővel a hatás nem marad el.

Fontos, hogy a párkapcsolatban se játsszunk szerepet, adjuk önmagunkat, ne pedig egy elérhetetlen ideát. Vállaljuk fel az adottságainkat, adott esetben a tökéletlen bőrünket, smink nélküli arcunkat. Így később sem okozunk váratlan meglepetést a partnerünknek, ha éppen nem úgy lát minket, mint amikor megismert. Ne akarjunk jobbak, szebbek, modell alkatúak lenni, főleg ne mesterkéltek. A saját természetes kisugárzásunkkal, személyiségünkkel többet érhetünk el, mint plasztikával, sminkréteggel, hasleszorítóval. 

Rövid időre, ha meg is torpanunk, megrekedünk az életünkben, ne ijedjünk meg. Vállaljuk fel azt a helyzetet is, majd folyamatosan dolgozzunk azon, hogy kijussunk a gödörből, tovább tudjunk haladni az életünkben. Kitti erre hozza példának a Számkivetett filmet, ahol Tom Hanks-nek az egyedülléttel, természeti viszonyokkal kellett felvennie a harcot, ám nem adta fel, végül tutajt épített és nehezen, de kijutott a "börtönéből". Ez is azt bizonyítja, hogy kitartással, elhivatottsággal, a magunkba vetett hittel a lehetetlennek tűnő dolgokat is elérhetjük. 

Végül a számomra legjelentősebb könyvrészlettel zárom az értékelést, amellyel Kitti is búcsúzott a könyv végén:

"Amikor képessé válunk arra, hogy a félelmeinket, gátlásainkat leküzdjük (vagy legalábbis csökkentsük, kezelhetővé tegyük őket), és merünk bátor döntéseket hozni, minden esetleges nehézséggel és kudarccal együtt is olyan életet élhetünk, amilyet élni érdemes. Ez a felszabadultság és erő nemcsak nekünk segít, hanem a velünk kapcsolatban lévő embereket is oldottabbá, bátrabbá teszi. Ezért azt kívánom, hogy minél gyakrabban merjenek fejest ugrani olyan dolgokba, amelyekre nagyon vágynak, hogy aztán szabadon élvezhessék a lebegést!"

Almási Kitti: Ki vagy te?

Elvárások szorításában – megfelelés vagy önazonosság?

Nagy vágyam volt megszerezni és elolvasni Almási Kitti legújabb könyvét. Tanító jellegű mondanivalója és bölcs példázatai miatt nem egy könnyed egyik napról a másikra olvasós könyv, hiszen több gondolatnál elgondolkoztam, ráillesztettem a saját életemre az adott szituációt. 

Érdemes kitérni a borítóra, hiszen hűen tükrözi a címben, főleg az alcímben foglaltakat. Menő kilógni a sorból, nem a tömeg után menni, hanem újítani, saját filozófiánk szerint élni, cselekedni, önazonosan élni. Rendkívül találó a kék szín is, amivel az egyediség került a középpontba, hiszen a kék a szabadság kifejező színe. 

"A nagy kérdés ugyanis mindig az, hogy a különböző szerepeinket szabad döntésünkből vesszük-e magunkra vagy kényszerből."

Nagyon fontos, amit a szakember is hangsúlyoz, hogy minden helyzetben tudjunk önazonosak maradni, ne veszítsük el a saját identitásunkat senki és semmilyen szituáció kedvéért. Természetesen vannak olyan szerepeink is, melyeket mi magunk választottunk és vannak, melyek születésünktől fogva meghatároznak minket. Ilyen például, hogy tanulók, dolgozók vagyunk, szülők, férj-feleség, családtag, barna hajú, zöld szemű, magas alacsony, barát, barátnő, szerelmes. 

"A saját magunk és a partnerünk kívánságai között ugyanis sokszor önfeladás nélkül is meg lehet találni a közös metszetet."

Hogyha igazán szeretjük, tiszteljük a másikat, akkor, ha van is konfliktus, könnyen megtalálhatjuk a kompromisszumot, hogy egyikünk önbecsülésén, önértékelésén sem esik csorba. Ne igyekezzünk túlzottan megfelelni a társunknak, hiszen legtöbb esetben nincs akkora elvárása, mint amit beleképzelünk a helyzetbe. A legjobb ha önmagunkat adjuk - törődve a másik érzéseivel is -  hiszen jó esetben belénk szeretett, nem pedig egy szerepbe. 

"Akinek a múltunkkal, a származásunkkal, a hátterünkkel együtt nem kellünk – annak nem kellünk. Aki elvárná tőlünk, hogy vágjuk el a gyökereinket, az nem szeret minket. És mi sem fogjuk önmagunkat szeretni, amíg fel nem tudjuk vállalni, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, kikből lettünk és hol tartunk éppen."

Kittinek ez a kijelentése nem csak megfogott, hanem el is gondolkodtatott. Vajon hol kezdődik a szeretet és hol, amikor már saját képére akar formálni a szeretett személy? Azon a ponton, ahol már nem sok beleszólásunk van az életünkben, ott érdemes elgondolkodni, hogy kik is vagyunk mi igazán. Ahogy a pszichológus fogalmaz, a múltunk, származásunk, hátterünk mi magunk vagyunk. Mind mind hozzánk tett valamit, általuk, az átélt eseményektől lettünk azok, akik ma vagyunk. Ehhez persze hozzájárul még az alap személyiségünk, amit formálni tudunk, de levetkőzni nem. Az a legnagyobb baj, amikor a társunk akar átalakítani minket, esetleg elfeledtetni velünk a családunkat, múltunkat. Ám, aki mindazzal együtt, amitől, akitől azok vagyunk akik, nem tud elfogadni, az nem szeret minket, csak egy kivetített képbe szerelmes. 

"Nagyon sok minden nem jár nekünk, amiről ma hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy igen – de hogy egy kapcsolatban emberszámba vegyenek minket, tisztelettel bánjanak velünk, érdeklődjenek irántunk és törődjenek velünk, az igenis jár. Főleg, ha ez kölcsönös."

Egy kapcsolatban soha nem jó, ha túlzott elvárásaink vannak, ám, ami megjár az megjár, ne elégedjünk meg kevesebbel. Ez főleg akkor igaz, ha kölcsönös a viszony. Amikor tiszteljük, szeretjük a társunkat, felnézünk rá, törődünk vele, érdeklődünk hogyléte felől, akkor igenis megjár, elvárhatjuk, hogy ugyanúgy törődjön, figyeljen  ránk is a párunk. Abban az esetben, ha egyoldalú vagy egyoldalúvá válik a kapcsolat, a csak az egyik fél fejezi ki a szeretetét, megszűnik a kölcsönösség, akkor nem érdemes tovább húzni a dolgot, hanem mielőbb kilépni a kapcsolatból. Előbb-utóbb megunjuk, hogy csak mi adunk és nem kapunk cserébe semmit. 

A kötet hátoldalán Almási Kitti így ír az általa tapasztalt megfelelésről, elvárásról és arról, hogy mindeközben hol maradunk mi a saját történetünkben:

A munkám során azt tapasztalom, hogy legtöbbször nem azzal foglalkozunk, milyenek vagyunk valójában, vagy szívünk mélyén milyenek szeretnénk lenni, hanem azzal, hogy milyennek kell(ene) lennünk mások szerint. Mivel nem remeteként élünk, természetesen figyelembe kell vennünk a körülöttünk élő embereket, ám ha rossz helyre tesszük a fókuszt, örökös igazodásra, ebből fakadóan pedig állandó csalódottságra és elégedetlenségre kárhoztatjuk magunkat.

Feltetted már magadnak a kérdést: ki lennél Te, ha nem mindig mások elvárásai szerint élnél? Ha nem sóvárognál annyira a külső visszaigazolásra, hanem felfedezhetnéd és így az lehetnél, aki valójában vagy? Ha nem áldoznád fel a megfelelés oltárán az önazonosságodat? Van-e még olyan pillanat, amikor tudod, érzed, ki vagy Te?

Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

Lori Gottlieb több New York Times-bestseller szerzője, Los Angelesben él, ott működteti a magánrendelését. A pszichológus válaszol rovat állandó szerzője az Atlanticben. TED-beszédét több mint hárommillióan nézték meg. Korábban magyarul megjelent könyve: Légy a felesége. 

A pszichológus Akarsz beszélni róla? könyvéből sorozat is készült, Eva Longoria főszereplésével. A könyvet már elolvastam, szerettem, úgy gondolom érdemes lehet megnézni, hogyan mutat képernyőn ez a történet.

Érdekel, mire gondol a pszichológus, miközben a kliens kiönti neki a szívét? Érdekel, milyen amikor a pszichológus is pszichológushoz jár? Ha igen, akkor olvasd el ezt a kötetet, élvezni fogod! 

"Néha hinni kell magunkban, és meg kell tapasztalni dolgokat, mielőtt az értelme világossá válna számunkra."

Ez az idézet azt hivatott érzékelni, hogy nagyon fontos, hogy higgyünk magunkban, hiszen, ha elhisszük, hogy képesek vagyunk, meg tudjuk csinálni a kitűzött feladatot, el tudjuk érni az adott célt, akkor jóval nagyobb esélye van megvalósulni, mintha csak nekiállunk, de nem hiszünk magunkban, vagy összejön vagy nem. Pedig az életben a legtöbb dolog, az életünk alakulása sokszor hozzáállás kérdése. 

Ez a kötet ismét hozzám adott, hozzám tett valami pluszt, valamit, amiből érdemes meríteni, tanulni.

A szerző, mint pszichológus a saját történetéből merít. Leírja, mire gondol, amikor egy klienssel beszélget, amikor a kliens kiönti a lelkét, hogyan reagál a kevésbé együttműködőnek mutatkozó terápiájára és leírja, hogy bizony időnként a pszichológusnak is szüksége van arra, hogy egy másik pszichológus szakember meghallgassa, fejlődjön a személyisége. Sokféle, különböző probléma jelenik meg a páciensek révén, ami mind ugyanolyan fontosságú a maga nemében.

Egy érdekes, izgalmas, tanulságos és elgondolkodtató történetet kaptam, ami rámutat arra, hogy csak az emberi kapcsolataink által fejlődhetünk igazán. Segítséget, elnézést kérni pedig nem szégyen, hanem bátorság.

"Csak másokkal fenntartott kapcsolatainkban tudunk fejlődni."

Ezt a kijelentést a Köszönetnyilvánításban tette Lori Gottlieb. Többek között ezért is érdemes elolvasni a szerző utószavát, köszönetnyilvánítást a könyv végén. A környezetünk, körülöttünk élő emberek, akikkel beszélünk, kapcsolatban vagyunk tükröt tartanak elénk, visszatükrözik a viselkedésünket, megmutatják, hogyan viszonyulunk társainkhoz, önmagunkhoz. Fejlődni, tanulni egyaránt tudunk belőle, érdemes tehát odafigyelni, mit üzen vissza számunkra a környezetünk!

F. Várkonyi Zsuzsa: Tanulom magam

 Ezt a könyvet még Attisnál láttam, hallottam a Tanulom magam YouTube csatornáján. Már ekkor felkeltette az érdeklődésem, tudtam, hogy érdemes lesz elolvasni. Ugyan nem ment egyik napról a másikra, megérte. 

"A boldogtalanság – férfinál és nőnél egyaránt – sosem a viselt terhekkel, hanem az elismerés hiányával arányos."

 Ez a szövegkörnyezetből kiragadott idézet egy igen fontos dologra hívja fel a figyelmet. Nagyon fontos, hogy minden nap figyeljünk a másikra, az apró gesztusokat, elért eredményeket is díjazzuk, dicsérjük, ismerjük el az igyekezetet, az odafigyelést. Enélkül valóban könnyen boldogtalanná válik az ember, ha nem kapja meg a várt, megérdemelt vagy remélt visszaigazolást a közvetett, közvetlen környezetétől. 

"Amit a felnőtt szemszögéből dackorszaknak hívunk, a gyerek szemszögéből az énépítés kora. Egy svájci Gordon-trénertől hallottam azt a javaslatot, hogy tortával ünnepeljük meg a gyerek első „Nem!” válaszát, mert ez tulajdonképpen énje születésének napja. Aki csak a dacot veszi észre ebben a fejlődésben, az kizárólag saját szempontját látja – ráadásul nem is egy érett felnőtt, hanem egy akaratával rivalizáló gyerek módjára. Az egyezkedés, belehelyezkedés persze fárasztó, de hát sok más nevelési terhet is természetesként vállalunk."

A könyvben ez volt számomra a másik legfontosabb megállapítás a szerző részéről. Ahogy F. Várkonyi Zsuzsa is megfogalmazta, kiemelten fontos, hogy hagyjuk kibontakozni, szabadon szárnyalni a gyerekeket, ne korlátozzuk őket szabadságukban, fantáziálásukban, hiszen ekkor alakul, fejlődik ki az igazi énjük, a saját magukkal való kapcsolatuk. Tehát ne dackorszakként, hanem fejlődési, önismereti folyamatként gondoljunk a kisgyermekkorra, majd a kamaszkorra. 

Sorsunk, sorskönyvünk meghatározza, meghatározhatja az életünk menetét, viselkedésünket, döntéseinket. Ám, ha felfedezzük, hogy pl. ugyanazt a negatív mintát visszük vagy adjuk tovább, amit mi is kaptunk annak idején, akkor megálljt tudunk parancsolni az ismétlődésnek, főleg, ha segítséget is kérünk. A szerző ismerteti, milyen a felnőtt, gyermek és szülő én, mi történik, ha az egyik erősebben van jelen. Nem mindegy mikor melyik énünk reagál egy-egy történésre. Figyeljük meg a kommunikációnkat, viselkedésünket és amikor egyre jobban megismerjük saját magunkat, a mögöttes tartammal együtt, akkor szabályozni, irányítani tudjuk gondolatainkat, cselekedeteinket. Többek között emiatt is érdemes a pszichológiával, önismerettel foglalkozni.

Pál Ferenc: Szorongástól az önbecsülésig

Pál Ferenc, ismertebb nevén Pál Feri atya mentálhigiénés szakembernek már több hasznos, életjavító könyve jelent meg. A Szorongástól az önbecsülésig az első könyv, amit olvastam a szerzőtől. Egy kedves ismerős ajánlotta, adta kölcsön, akitől szintén sokat tanulok. 

"Nehéz tartósan, boldogan együtt lenni valakivel, miközben a magammal való együttlét nem okoz örömet, nem jelent biztonságot, nem hoz jó érzéseket és nem tölt el elégedettséggel."

A könyvnek már csak a borítója is egy megkönnyebbült, felszabadult embert ábrázol, aki nem szorong, jóban van önmagával. A piros és a zöld szín szépen harmonizál egymással, békés, kiegyensúlyozott hangulatot áraszt. 

"Sokszor óriási szabadságot hoz, ha valaki rájön arra, hogy nem érdemes megpróbálni mindenkinek megfelelni."

Legszívesebben csillagos ötöst adnék erre a könyvre. Pál Ferenc, ismertebb nevén Pál Feri atya írásával, példáival tükröt tart az olvasó elé. Segít jobban megismerni magunkat, felismerni hiányosságainkat, sebeinket, akadályainkat. Emellett rávilágít arra,hogyan élhetnénk teljesebb, boldogabb életet a múltbeli sebeinkkel együtt és utat mutat, hogyan, miképpen kerekedhetünk felül szorongásainkon és haladhatunk a belső önbecsülésünk felé.

Sebeink, sérüléseink, gyermekkori traumáink, ha csak tudat alatt is, de megkeserítik az életünket, így nem tudunk teljes, kiegyensúlyozott életet élni. A szerző számomra egyik legfontosabb üzenete, hogy ha úgy érezzük, merjünk segítséget kérni, egy szimpatikusnak vélt szakembertől, aki nem csak elmondja, mit kellene tennünk, mit teszünk rosszul, hanem segít rávezetni a járható útra, ahol könnyedén szembe tudunk nézni a szorongásainkkal, tanult technikákkal legyőzzük a félelmeinket, könnyebben megküzdünk az elénk gördülő akadályokkal. 

Pál Feri atya sorra veszi, miből eredhet egy-egy szorongásunk, hogyan tudunk felülkerekedni rajta, megtanulni együtt élni vele, úgy, hogy közben nem akadályoz a boldog, kiegyensúlyozott mindennapokban. Kiderült, hogy az önbecsülésünk nagyban hozzájárul a jó közérzetünkhöz, ahhoz, hogy higgyünk magunkban, merjünk belevágni újabb és újabb feladatokba, kihívásokba, ne rettenjünk meg, ha valami nem sikerül, inkább fogjuk fel tapasztalatként és próbáljuk újra. Tudatosítsuk magunkban, hogy igenis képesek vagyunk elérni az adott célt, tenni, tenni érte, hiszen nagyon sok múlik a hozzáállásunkon, gondolatainkon. 

Nagyon tetszett, hogy egy-egy esetet, élethelyzetet valós példával is alátámasztott a szerző, így könnyebben megérthettem az üzenetét. 

Már több pszichológiai, önsegítő, önfejlesztő könyvet forgattam a kezemben, de egyedül ennél a kötetnél éreztem, hogy szinte minden mondata megszólít, magamra ismerek benne. Valóban hasznos írás, rávilágít olyan dolgokra, melyek felett könnyen átsikkadunk, pedig igenis fontosak, nem kevés múlik rajtuk. Befolyásolhatják érzéseinket, hozzáállásunkat egy-egy dologhoz, személyhez, történéshez. Fontos hangsúlyozni, - ahogy a szerző is teszi, - hogy nem elfelejtenünk kell a múltat, hanem elfogadnunk, szembenéznünk vele, hogy mi jobbak, boldogabbak lehessünk, mint amit a múltunk ránk vetít!

Jennifer Wright: Mi voltunk az elsők

Párkapcsolati tanácsok nőktől, akik már átélték

Ez a könyv nem egy tervezett olvasmány volt, ám már első ránézésre megfogott a címe. Vajon mit tudnak mondani a női történelmi szereplők, hírességek a párkapcsolatról, amit még nem tudunk, nem próbáltunk? Vajon nekik milyen praktika vált be annak idején?

"(…) az olyan nők, mint Emily Brontë, gyakorlatilag senkit sem kedveltek a háziállatokon és saját családjukon kívül… a férfiakat sem (egyszer a fiatal diákjainak azt mondta, hogy még az iskola kutyáját is jobban kedveli náluk). Mary Shelley nem gyűlölte a férfiakat, sőt: halott férje szívét (mely a hamvasztás során nem vált hamuvá) az erszényében tárolta."

Számomra egyszer olvasós a könyv, de mindenesetre egyszer érdemes kézbe venni, megismerni az ismert, híres vagy éppen hírhedt, szerény vagy merész nők gondolatait, életfelfogását, kapcsolatról alkotott véleményét. 

Tanácsaik sokszor meglehetősen elrugaszkodottak, nem éppen logikus, vagy korrekt, érett gondolkodásra vallanak. Persze vannak kivételek. A kötetben közel ötven nő ad párkapcsolati tanácsait - melyeket nem minden esetben ajánlatos megfogadni - akik meghódították, az ujjuk köré csavarták a világot. 

Ugyan a tanácsok többsége távol áll tőlem - talán Jane Austené közelebb - ennek ellenére a női karakterek üzenetét annál közelebb érzem magamhoz. Ez pedig nem más, mint, hogy merjük felvállalni önmagunkat - ésszerű keretek között - ne a világ elvárásainak akarjunk megfelelni, hanem önmagunknak. Higgyünk saját magunkban, az erőnkben, abban, hogy képesek vagyunk akár egyedül is megállni a lábunkon. 

Ezzel a könyvvel a Scolar Kiadó ismét egy olyan kötetet adott ki, melyet minden nőnek érdemes elolvasni, elgondolkodni a leírtakon.

Jorge Bucay: A bölcsesség útja

Már korábban is, de újabban ismét nagyon rákaptam az önismereti, pszichológiai írásokra. Így rövid töprengés után Bucay Camino sorozatának 5. részét, A bölcsesség útját vettem kezembe.

"Szüntessük meg a múlttól való függésünket, és ne mérgelődjünk. Ha sikerül így tennünk, váratlan ajándékot kapunk jutalmul. Amint megszabadulunk a múltunktól, elenyésznek a benne gyökerező félelmeink is."

Jorge Bucay argentin pszichológus könyveiből emberek százezrei merítenek erőt és bölcsességet életproblémáik megoldásához. Az ötrészesre tervezett Camino-sorozat az önismeret útján kíséri végig az olvasót. Eddig megjelent kötetei: Az autodependencia útja, A találkozás útja, A könnyek útja és A boldogság útja.

"A bölcset nem az időskor teszi, hanem az, hogy sokat látott, sokat tapasztalt és sokat megélt."

Elgondolkodtató írás tele bölcseletekkel. Ismert emberek tanításait hozza példaként a szerző egy-egy kijelentéshez. Sok érdekességet, alapigazságot fogalmaz meg Jorge Bucay, amellyel felnyitja az olvasó szemét, hogy az életünket csak mi magunk élhetjük, nem cselekedhet helyettünk senki, a bölcs, nem a korából adódóan bölcs, hanem az átélt, megélt élettapasztalatoktól. A bölcsesség nem az értelmiség kiváltsága, nem kell főiskolát, egyetemet végezni ahhoz, hogy bölcsek legyünk, ki legyünk békülve önmagunkkal. Nagyon sok dologra, tényre rávilágít a szerző, ami a szemünk előtt van, csak nem vesszük észre, nem vagyunk hajlandóak tudomást venni róla. 

Ismét egy olyan mű befogadásával lettem gazdagabb, ami hozzám tett valami pluszt, több lettem általa. Érdemes elolvasni. Vedd kézbe te is!