Almási Kitti: Ki vagy te?

Elvárások szorításában – megfelelés vagy önazonosság?

Nagy vágyam volt megszerezni és elolvasni Almási Kitti legújabb könyvét. Tanító jellegű mondanivalója és bölcs példázatai miatt nem egy könnyed egyik napról a másikra olvasós könyv, hiszen több gondolatnál elgondolkoztam, ráillesztettem a saját életemre az adott szituációt. 

Érdemes kitérni a borítóra, hiszen hűen tükrözi a címben, főleg az alcímben foglaltakat. Menő kilógni a sorból, nem a tömeg után menni, hanem újítani, saját filozófiánk szerint élni, cselekedni, önazonosan élni. Rendkívül találó a kék szín is, amivel az egyediség került a középpontba, hiszen a kék a szabadság kifejező színe. 

"A nagy kérdés ugyanis mindig az, hogy a különböző szerepeinket szabad döntésünkből vesszük-e magunkra vagy kényszerből."

Nagyon fontos, amit a szakember is hangsúlyoz, hogy minden helyzetben tudjunk önazonosak maradni, ne veszítsük el a saját identitásunkat senki és semmilyen szituáció kedvéért. Természetesen vannak olyan szerepeink is, melyeket mi magunk választottunk és vannak, melyek születésünktől fogva meghatároznak minket. Ilyen például, hogy tanulók, dolgozók vagyunk, szülők, férj-feleség, családtag, barna hajú, zöld szemű, magas alacsony, barát, barátnő, szerelmes. 

"A saját magunk és a partnerünk kívánságai között ugyanis sokszor önfeladás nélkül is meg lehet találni a közös metszetet."

Hogyha igazán szeretjük, tiszteljük a másikat, akkor, ha van is konfliktus, könnyen megtalálhatjuk a kompromisszumot, hogy egyikünk önbecsülésén, önértékelésén sem esik csorba. Ne igyekezzünk túlzottan megfelelni a társunknak, hiszen legtöbb esetben nincs akkora elvárása, mint amit beleképzelünk a helyzetbe. A legjobb ha önmagunkat adjuk - törődve a másik érzéseivel is -  hiszen jó esetben belénk szeretett, nem pedig egy szerepbe. 

"Akinek a múltunkkal, a származásunkkal, a hátterünkkel együtt nem kellünk – annak nem kellünk. Aki elvárná tőlünk, hogy vágjuk el a gyökereinket, az nem szeret minket. És mi sem fogjuk önmagunkat szeretni, amíg fel nem tudjuk vállalni, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, kikből lettünk és hol tartunk éppen."

Kittinek ez a kijelentése nem csak megfogott, hanem el is gondolkodtatott. Vajon hol kezdődik a szeretet és hol, amikor már saját képére akar formálni a szeretett személy? Azon a ponton, ahol már nem sok beleszólásunk van az életünkben, ott érdemes elgondolkodni, hogy kik is vagyunk mi igazán. Ahogy a pszichológus fogalmaz, a múltunk, származásunk, hátterünk mi magunk vagyunk. Mind mind hozzánk tett valamit, általuk, az átélt eseményektől lettünk azok, akik ma vagyunk. Ehhez persze hozzájárul még az alap személyiségünk, amit formálni tudunk, de levetkőzni nem. Az a legnagyobb baj, amikor a társunk akar átalakítani minket, esetleg elfeledtetni velünk a családunkat, múltunkat. Ám, aki mindazzal együtt, amitől, akitől azok vagyunk akik, nem tud elfogadni, az nem szeret minket, csak egy kivetített képbe szerelmes. 

"Nagyon sok minden nem jár nekünk, amiről ma hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy igen – de hogy egy kapcsolatban emberszámba vegyenek minket, tisztelettel bánjanak velünk, érdeklődjenek irántunk és törődjenek velünk, az igenis jár. Főleg, ha ez kölcsönös."

Egy kapcsolatban soha nem jó, ha túlzott elvárásaink vannak, ám, ami megjár az megjár, ne elégedjünk meg kevesebbel. Ez főleg akkor igaz, ha kölcsönös a viszony. Amikor tiszteljük, szeretjük a társunkat, felnézünk rá, törődünk vele, érdeklődünk hogyléte felől, akkor igenis megjár, elvárhatjuk, hogy ugyanúgy törődjön, figyeljen  ránk is a párunk. Abban az esetben, ha egyoldalú vagy egyoldalúvá válik a kapcsolat, a csak az egyik fél fejezi ki a szeretetét, megszűnik a kölcsönösség, akkor nem érdemes tovább húzni a dolgot, hanem mielőbb kilépni a kapcsolatból. Előbb-utóbb megunjuk, hogy csak mi adunk és nem kapunk cserébe semmit. 

A kötet hátoldalán Almási Kitti így ír az általa tapasztalt megfelelésről, elvárásról és arról, hogy mindeközben hol maradunk mi a saját történetünkben:

A munkám során azt tapasztalom, hogy legtöbbször nem azzal foglalkozunk, milyenek vagyunk valójában, vagy szívünk mélyén milyenek szeretnénk lenni, hanem azzal, hogy milyennek kell(ene) lennünk mások szerint. Mivel nem remeteként élünk, természetesen figyelembe kell vennünk a körülöttünk élő embereket, ám ha rossz helyre tesszük a fókuszt, örökös igazodásra, ebből fakadóan pedig állandó csalódottságra és elégedetlenségre kárhoztatjuk magunkat.

Feltetted már magadnak a kérdést: ki lennél Te, ha nem mindig mások elvárásai szerint élnél? Ha nem sóvárognál annyira a külső visszaigazolásra, hanem felfedezhetnéd és így az lehetnél, aki valójában vagy? Ha nem áldoznád fel a megfelelés oltárán az önazonosságodat? Van-e még olyan pillanat, amikor tudod, érzed, ki vagy Te?