2021. március 11., csütörtök

Új arc az irodalmi palettán

Az a kérdés, hogy „Mit tennél, ha megtudnád, hogy hamarosan vége a világnak”, régóta bennem van

Ismerjétek meg Alexander B. Hackmant, aki a nyár elején debütál első kötetével, amely egy apokaliptikus trilógia első része lesz és Az utolsó huszonhét- Fedőneve: "Die Katze" (Mogul Kiadó) címmel kerül a polcokra.


Mit lehet tudni rólad? Mi vonzott az írói pályára?

- Hogy mikor kezdődött? Talán akkor, amikor gyerekkoromban megnéztem a Dzsungel könyvét, és annyira megtetszett, hogy sztorikat találtam ki Sir Kán feltételezett rokonságáról. Ez ugyebár még kevés, mert szerintem mindenki talál ki jobb-rosszabb történeteket, így ennél többet tettem. El is mondtam őket Lehocky néninek, aki szintén a Dob u. 108-as szám 3. emeletén lakott. A mai napig őszinte hálát érzek azért, mert ő végtelen türelemmel és nyugalommal végighallgatta a Dzsungel könyvéről szóló tovább gondolásaimat. Egy szót sem szólt. Hiányoznak az ilyen bölcs, figyelmes emberek.


A környezeted hogyan fogadta a könyved ötletét?

- Mivel naponta 15 különböző ötletem van, ezért mindenki megszokta már, hogy gondolataim támadnak a legváratlanabb témákban. Azt rafináltan nem mondtam el senkinek, hogy kitaláltam ezt a könyves dolgot. Ugyanis én magam sem hittem el, hogy meg tudom majd írni. Sokat írtam előtte az asztalfióknak és korábban egyetlen történetet sem tudtam befejezni. Így én sem vettem komolyan mindaddig, amíg már csak három jelenet nem volt hátra. Akkor éreztem először, hogy könyvem lesz. Varázslatos érzés volt, tartott vagy 15 másodpercig. Sosem felejtem el. Aztán szóltam a feleségemnek, hogy valami fontosat szeretnék neki mondani. Erre azt válaszolta, hogy várjak, mert most nem ér rá.

Többségében akinek megemlítettem, támogatott.

Már első olvasatra megfogott a könyved ismertetője, főleg, hogy több végkifejlet is lehetséges. Mindig is vonzott a világvége téma?

- Nem. De tizenéves korom óta figyelem az emberi történelem alakulását. Szörnyű dolgokat lehet kiolvasni belőle, ezért ezt az „elemző” életstílust, amit folytatok, nem tudom jó szívvel ajánlani akárkinek. Sőt, annyira sokat olvastam az utóbbi 4-5 évben a témáról, hogy kicsit nehéz is volt velem beszélgetni a „világ nagy kérdéseiről”, mert azt óhatatlanul rendkívül sötéten láttam. Ja, és most is úgy látom, de inkább már nem mondok senkinek semmit. 

Hogyan kötöttél ki a történetmesélés mellett?

- Körülbelül két hetet töltöttem el azzal, hogy kitaláltam az alapsztorit, merthogy az a kérdés, hogy „Mit tennél, ha megtudnád, hogy hamarosan vége a világnak”, régóta bennem van. A legnagyobb véletlen az volt, hogy ezt pont egy kéthetes szabi első napján kezdtem el és innentől a szabadságom ezzel töltöttem. Kiültem a partra és telefonon elkezdtem megírni a könyvet. Ennek lassan négy és fél éve. Nyilván ugrott minden szabi, valamint az összes hétvége. De végülis megszületett.

Hogyan épült fel a történet?

- Bárcsak emlékeznék ilyesmire... De nagyjából úgy, hogy tudtam, az emberek milyen típusú történetmesélést részesítenek előnyben. Olvastam egy kritikát, - azt hiszem az volt - hogy a The Wire (a sorozat) azért népszerű, mert minden összefügg benne mindennel. Ez nagyon megtetszett, de tudtam, hogy iszonyatosan bonyolult egy ilyet megírni. Mégis annyira izgatott a dolog, hogy alapból így futottam neki. Több szál, több helyszín, véletlen és kevésbé véletlen találkozások, easter egg-ek itt-ott. Nem megmagyarázott és a háttérben zajló apró, de fontos elemek, nem kihangsúlyozott, sőt elrejtett történések, amelyek később lényegesek lesznek... Ezeket alapból fontosnak tartottam. Esetemben persze szembe megyek az írók azon ígéretével, hogy a könyv végén, majd mindent megtudsz. Szerintem nem kell mindent megtudni. Elég csak a könyv üzenetének szempontjából fontos dolgokat elárulni. A többin lehet gondolkodni.


Mit lehet tudni az írói folyamatról? Szépen lassan bontakozott ki a történet vagy már kerek egész volt benned, amikor papírra vetetted?

- Kontroll mániás vagyok, – ez van – de írni spontán szeretek. Azaz a keretsztorit előre kitaláltam, de a finom részleteket mindig akkor, amikor az adott jelenetet építettem. Utálom, ha valamit meg „kell” írni. Kikészülök tőle. Ezért nem tudtam soha korábban könyvet írni. Amikor jött a „kell” rész, akkor a tizedik ilyennél elfogyott a lendület. Aztán kifejlesztettem egy sajátságos írási módszert – ami teljesen bevált.

Mi az, ami megihlet, amiből töltekezel?

- Minden és bármi. Akármi. Akárki. Rendkívül fura, de még egy unalmasnak tűnő meeting-en is szoktam komoly értékeket találni. Azon kívül megöregedtem és szentimentális lettem (44). Néha az az érzésem, hogy értek dolgokat, ami egy egészen bizarr valami. Képes vagyok egészen apró jelenetektől is elérzékenyülni (nem; a Titanicon nem bőgtem, de nagyon kellett vigyázzak), és igyekszem megérteni a háttérben zajló folyamatokat. Mindezt azzal a fura kritikával, hogy valószínűleg mindenki ugyanezt gondolja magáról, és nyilván mindenki téved. De én nem.(szarkazmus)

Kedvenc inspirációim főként a filmek trailerei, a kortárs filmek (nem művész filmek), könyvek alap történetei, beszélgetések, inkább a könyvek leírásai, nem is annyira az egyes sztorik. Imádok Bibliát olvasni - ettől mindenki kiborul - de így van. Rendkívül érdekes és szépen meg van írva. Vannak könyvek, amiket végig gondolni is inspiráló – ezekre szoktam vadászni. És vannak olyan valakik, akikkel inspiráló beszélgetni és nem csak azért, amit mond, hanem azért is, ahogy mondják.

Eredetileg is trilógiának szántad vagy útközben dőlt el, hogy sorozat lesz?

- Az az igazság, hogy nem volt célom a könyvvel és emiatt csak írtam és írtam és írtam, amíg szerintem írni kellett. 1125 oldalnál ért véget. Aztán jött a kiadóm / szerkesztőm / tanácsadóm és azt mondta, hogy ez így nem lesz jó. Ekkor három részre szedtük. Így lett trilógia.

Van olyan szerző - akár magyar, akár külföldi - akinek inspirál a munkája?

- Igen. Sőt, olyan is, akinek nem tudom sajnos a nevét (rettenetes a memóriám). Képtelen lennék sorrendbe tenni őket, de lássunk egy felsorolást: Rejtő, Kishont Ferenc, Robert Merle, Hofi Géza, Markos György, Nádas György, Kern András – a rádió kabarén nőttem fel. Dan Brown. Egy könyvét sem olvastam még sajnos, de imádom a srácot. Ahogyan az írásról beszél, az az alázat és tudás, ami abból kitűnik, azt nagyon nagyra értékelem. Jules Verne, Selma Lagerlöf, James Clawell. Imádok olvasni. Imádom a filmeket.

Mivel te is írsz, biztosan olvasol is. Milyen könyveket veszel a kezedbe?

- Régen „jó könyvekre vadásztam”, de ez sajnos nem jött be, mert ami másnak jó volt, az nekem nem biztos. Ezért inkább a könyvbéli elmaradásaimat dolgozom fel. Könyvtárakat veszek. Ha látok valahol egy méltatlanul pár tízezer forintra taksált könyvtárat – amitől egyébként a szívem vérzik – akkor elmegyek, elhozom az egészet. Kiválogatom belőle, ami nekem még nincs meg, és az olyanokat, amelyek a gyerekeimnek majd lehet, fontosak lesznek. A többit elteszem a garázsba. Ezekből olvasok leginkább; közülük válogatok. Persze veszek új könyveket is, főleg ajándékba, amit aztán néha kölcsönkérek...

Melyik az a könyv, ami nagy hatással volt rád?

- Csak egyet szabad mondani? Akkor Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy írhatott valaki ennyire vicceset...

2021. március 10., szerda

Spirit Bliss: Árnyékvilág

Az Árnyékvilág az írónő azonos című könyvsorozatának első része. Korábban a Démoni érintés trilógiával már megkedveltem Spirit Bliss stílusát, így alig vártam, hogy még mást is olvashassak tőle. 

A kötet 2010-ben jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. 

A borító a főszereplő, Adam filmbeli karakterére utal, ami kihatással van az egész életére. 

A cím már magában foglalja, hogy nem minden arany, ami fénylik, az ismertségnek is megvan a maga árnyoldala.

Ezt bizonyítja Adam Swanson élete is, akinek lépten nyomon fotósok, újságírók, de legtöbbször őrült rajongók loholnak a sarkába. A fiatal férfi hamar belopta magát a szívembe. Tetszett, hogy nem él vissza a népszerűségével, hanem szeretné, arra vágyik, hogy a valódi Adam-et kedveljék, ne csak a színészt lássák benne  mozivászonról. Majd váratlanul betoppan az életébe az a nő, akit egyáltalán nem hat meg, hogy mekkora sztár is Adam, hanem meglátja benne a pőre, esendő, szerethető embert. Kapcsolatuk lassan, fokozatosan bontakozik ki a történet során. Végigkövethetjük, hogyan lesz ismerkedésből barátság, majd szerelem, végül életre szóló kaland. Ám nem olyan felhőtlen a helyzet, mint, ahogy látszik elsőre. Folyamatos hadban állnak az elvetemült rajongókkal, sokszor veszélyben forog az életük, hajszálon múlik, hogy túlélik és nem veszítik el egymást. A barátok támogatása, odaadása megakadályozta a végső katasztrófa bekövetkeztét, így már csak a következő kötet hozhat váratlan fordulatokat. 

A szinte már pszichiátriai esethez közelítő rajongók mellett a sötét múlt is felbukkan, amikor senki sem számít rá és nem kis bonyodalmat okoz a fiatalok életében. Érzelmek garmadáját vonultatja fel a szerző, egyik pillanatról a másikra változik a közhangulat, csak úgy pörögnek az események. Ennek köszönhetően egy csepp idő sincs unatkozni, nem laposodik el a történet, hanem fokozatosan csigázza az olvasót a váratlan eseményekkel. 

Mind a stílus, mind a karakterábrázolás -, jellemzők szerethetőek, könnyen befogadhatóak. 

A regény egy nem mindennapi romantikus történet, amelybe pszichológiai krimiszál is vegyül az elérni kívánt hatás érdekében. Humor, szenvedély, feszültség, akció és erotika biztosítja az izgalmakat az olvasó számára. A történet egy olyan világot próbál bemutatni, amely kívülről csillogónak, izgalmasnak, boldognak tűnik, de valójában árnyék fedi.

2021. március 8., hétfő

Antonio Iturbe: Az auschwitzi könyvtáros

Mindig is érdekelt a második világháború és a hozzá fűződő, kapcsolódó történetek. A könyvek szerelmeseként izgatottan vettem kézbe Antonio Iturbe művét.

Akár remény a sötétségben is lehetne az alcíme a történetnek, hiszen a főszereplő fényt gyújt az éjszakában.

Számos Auschwitz témájú könyvet olvastam már, de egyik sem volt rám ekkora hatással. Együtt üvöltöttem és nevettem a főhőssel, Ditával. Szinte átéreztem a félelmét, a haragját és a gyászát is. Dita kálváriája 9 évesen kezdődött, s 14 éves volt, mikor családjával Auschwitzba telepítették. Ezt követően a gyerekbarakk könyvtárosa lett, amely mindössze nyolc kötetet tartalmazott. 
”A könyvek végtelenül veszélyes dolgok: gondolkodásra késztetik az embereket.”

A kötet igaz történet alapján íródott, a szerző lehengerlő stílusával átitatva.

A főhős minden nap az életét kockáztatta azért, hogy a 31-es blokk könyvtárosa lehessen. Kultúrát csempészett a családi tábor gyermekeinek sanyarú mindennapjaiba, életet, fényt a sivár légkörbe. 

A mű olvasása közben sokszor éreztem úgy, mintha rokonlelkek lennénk. Dita is szentül hitt a könyvek varázslatos erejében, akárcsak jómagam. Megerősített a hitemben: hogy az álmokért küzdeni kell és nem szabad feladni.
"Eddig nem hittem a hősökben, de most már tudom, hogy léteznek."
A mindent tudó elbeszélőnek köszönhetően nemcsak Dita sorsát és a különös könyvtár működését követhetjük nyomon, hanem a családi tábor napjairól, tényleges funkciójáról, illetve a mellékszereplők sorsáról is tájékozódhatunk. A kötet végén egy ismerős név, Anna Frank is felbukkan néhány szó erejéig. 

Az auschwitzi könyvtáros visszarepít a múltba, reményt és bátorságot hirdetve. Hiteles emléket állít a második világháború megpróbáltatásairól. A fiatalabb olvasók számára is átélhetővé teszi a koncentrációs táborok rettenetét és az irodalom legyűrhetetlen erejét.

A cselekmény eleinte tényszerű, kissé vontatott, ám hamar megrázó és izgalmas események sorozata váltja fel. Torokszorító történet, melyben helyenként megcsillan a remény.

Vajon hogy alakul Dita sorsa? Felemésztik a háború borzalmai vagy a könyvek felvértezik a túlélés erejével? Lapozd fel ezt a történelmi kötetet és fény derül a válaszokra.

Ajánlanám a könyvek és a háborús téma szerelmeseinek.

/Dóra/