A könyv, amiről keveset, szinte alig olvastam. A könyv, amit egy ismerősöm ajánlott és egy kihívás miatt olvastam el. Utólag belegondolva még csak hasonló témájú könyvet sem olvastam. A maga nemében egyedi történet, nem találkoztam még csak hasonlóval sem.
Nem tudom, miért, de valami oknál fogva ennél a könyvnél kivételt tettem és nem olvastam el sem a hátulját, sem az fülszöveget. Csak úgy, minden előzetes nélkül elkezdtem olvasni. Aminek így utólag nagyon örülök, mert, ha elolvasom, miről szól nem biztos, hogy érdekelt volna a könyv. Ennek ellenére olvasás után elmondhatom, hogy egy kisebb csodát tartottam a kezemben. Ezt a csodát volt, hogy értettem, s volt, hogy nem. Szépen megmutatkozott a fő mondanivaló, az üzenet, amit az író - szerintem - át akart adni az olvasónak. Szeretet, béke, elfogadás, megbocsájtás, elengedés, továbblépés, amelyek szép sorjában megjelentek a történet folyamán és megértették velem a sztori lényegét. A viskó kettőzött jelképként jelenik meg. Először, mint bűnhelyszín, bánat, keserűség, majd mint az a hely, ahol a főszereplő találkozik valakivel/valakikkel, akik nagy hatást gyakorolnak rá, tisztáznak benne dolgokat.
Ez a jelkép szépen megmutatkozik a borítón is, ahol népfényben úszik a viskó, amely egyben titokzatos és kopárnak is tűnik.
A sok bölcs mondás, irányelv volt, ami nagyon tetszett a könyvben. Emiatt már megérte elolvasni.
Összességében megkedveltem a történetet, de nekem csak egyszeri olvasás lett belőle. Egyaránt megjelenik benne a földi élet, a misztikum, a vallás és a hit.
Megtanulhatjuk belőle, hogy Isten nem feltétlen olyan, mint amilyennek képzeljük Őt.
