Kortárs szerző lévén hamar felvettem a várólistámra Babarczy Eszter könyvét. A novellákkal még barátkozom, nem állnak közel hozzám, a téma, amelyben íródtak annál inkább.
Egy-egy novella megragadott, de összességében nem éreztem, hogy az én "nyelvemen" íródott volna ez a kötet. A cím, a leírás és a borító is megfogott, ám a történetektől többet vártam volna. Számomra nehezen emészthető volt, sokszor nem értettem, mi is a fő mondanivaló.
"Az egész ideológia, hogy mindenkire olyan jövő vár, amilyet magának épít, és a rendes emberek rendesen boldogulnak, hazugság ugyan, de még mindig a legjobb hazugság, amivel élni lehet, legjobb abban az értelemben, hogy a legjobb emberek így gondolkodnak."
"Ha nem beszél a család, beszélnek a tárgyak."
Babarczy Eszter novellái a nővé válás folyamatát, a nők szereplehetőségeit és szerepkényszereit járják körül. A magány, a kiszolgáltatottság és sérülékenység hétköznapi vagy éppen szélsőségesen fájdalmas epizódjaiban megannyi küzdelem zajlik a méltóságért, a szeretetért, önmagunk elfogadásáért és elfogadtatásáért. Egyfajta felnövekedéstörténet rajzolódik ki a kötetben, amelynek hősei, mintegy megalkotván az „ismeretlen nő” alakját, különféle élethelyzetekben kénytelenek szembesülni szűkebb és tágabb környezetük elvárásaival. Az írások olykor szenvedélyes, máskor rezignált őszinteséggel, érzékletes és érzéki nyelven szólnak a különböző életkorokban átélt lelki és testi szenvedésekről, a „korbácsoló szavakról”, a családhoz, szülőkhöz, gyermekekhez, férfiakhoz fűződő kapcsolatok változó dinamikájáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése