2019. szeptember 2., hétfő

Interjú Wéber Anikó írónővel

Elsőként azt szeretném kérdezni, hogy mi terelt téged az írói pályára? Mindig is író szerettél volna lenni?

- Igen! Már egészen kicsi koromtól meséltem és meséket találtam ki. Amíg nem tudtam olvasni és írni, emlékezetből mondtam a történeteket, lapozgatva a képeskönyveket. Az ovis barátnőmnek és az öcsémnek pedig fejből találtam ki mindenféle kalandot. Majd amikor iskolás lettem, nem volt többé megállás: állandóan a könyveket faltam vagy írtam. Az egyik első saját olvasmányom A padlásszoba kis hercegnője volt. Főhőse, Sara a képzeletével és a történeteivel küzd le minden nehézséget, megalázást, fájdalmat, és én úgy éreztem, hasonlítok a szereplőre. Példaképemmé vált, és azt hiszem, már akkor azt az álmot dédelgettem magamban, hogy egyszer író leszek. Én is mindig mesélni szerettem volna, történetekkel boldoggá tenni a körülöttem élőket, épp úgy, ahogy Sara tette. Amikor felsős lettem, belekezdtem a saját regényeim írásába is. Megtöltöttem jó pár füzetet mindenféle varázslatos kalanddal és hőssel. Középiskolás koromban viszont már verseket írtam, azokkal kerültem be a sárvári diákírók táborába.



Voltak, akik támogattak az induláskor, egyengették az írói karriered?

- Minden évben jelentkezhetnek a középiskolások a sárvári táborba versekkel, prózával. A több száz jelentkező közül költők, írók választják ki azokat, akik részt vehetnek a pár napos műhely foglalkozásokon, ahol igazi szakmai véleményt kapnak a műveikről. Én 17 évesen hallottam a táborról, kétszer jelentkeztem, és mind a két alkalommal nagyon nagy löketet adott a találkozó. Nemcsak az ott megismert művészek véleménye, hanem a diáktársaké is. Ez erősített meg abban, hogy az írás nemcsak egy álom, hanem megvalósítható hivatás is lehet. 

Olvastam, hogy könyveidben elsősorban a diákok iskolai létét, helyzetét szeretnéd könnyebbé, elviselhetőbbé tenni. Annak idején diákként veled is előfordult hasonló helyzet, mint egy-egy könyved főhősével? (például kirekesztettség, megkülönböztetés, csúfolás)

- Az egyetemen magyartanárként és filozófiatanárként végeztem, majd egy általános iskolában helyezkedtem el. Akkor szembesültem igazán azzal, milyen sok problémával, nehéz helyzettel kell a diákoknak nap mint nap megküzdeniük. Az egész osztály előtti felelések, a váratlan számonkérések, a témazáró dolgozatok is épp elég stresszt jelentenek, erre jönnek még az iskolai kapcsolatok, a beilleszkedési nehézségek, a tanulók otthonról hozott sérelmei, a személyes problémák, a kamaszkorral járó változások, kihívások. Nem csoda, hogy megfelelő segítség és stresszoldás nélkül nagyon gyakori az iskolai agresszió. Láttam, hogyan bántják tudatosan vagy épp tudattalanul egymást a diákok: egy-egy szóval, tettel, kiközösítéssel. Úgy éreztem, erről mindenképp írni kell! Szerettem volna a könyveimmel kapaszkodót adni a gyerekeknek, pedagógusoknak, szülőknek. A regények szereplőiről könnyebb beszélgetést kezdeni. A karaktereken keresztül az olvasók láthatják, mit éreznek a bántalmazottak, és miért lehet valakiből bántalmazó. Gyerekként nekem szerencsére nem kellett megélnem osztályszintű kirekesztést vagy bántalmazást, viszont én is kerültem megalázó helyzetekbe – nemcsak diákok, de tanárok által is. Nekem is meg kellett küzdenem azzal a problémával felső tagozatban, hogy nincs legjobb barátnőm, hogy nem találom igazán a helyem az osztályközösségben. Ezeket az élményeket szintén beépítettem a könyveimbe. Míg Az osztály vesztese az iskolai agressziót, a bántalmazók és áldozatok helyzetét mutatja be, addig az El fogsz tűnni az osztályközösség alakulásával, változásával is bővebben foglalkozik. A Zuhanórepülésben azt is körbejárom, milyen nehéz egyedül dönteni, cselekedni kiskamaszként, és hogyan küzdhetünk meg gyerekként különböző traumákkal (szülők válásával, balesettel). A Cseresznyeliget titkában pedig az álmodozás, valamint az igaz és hamis barátságok, a barátkozás nehézsége kapja a főszerepet. Míg a legújabb, Visszhangország című regényemben többek között a magány, az egyedüllét, az önállósodás kérdése kerül előtérbe.


Úgy tudom tanítónő is vagy. Az írás mellett tanítasz is általános iskolákban? Hogyan tudod az írást és a tanítást összeegyeztetni? 

- Felsős és középiskolás tanár vagyok, egy ideig írtam és tanítottam is egyszerre, de mindkét szakma teljes embert kívánt, így választanom kellett. Jelenleg csak írással foglalkozom, és bár nagyon hiányoznak a diákok, úgy érzem, így több tanulóhoz jutnak el a gondolataim.

Könyveidben van kedvenc karaktered, szereplőd? Azt nem kérdezem, melyik a kedvenc saját könyved, hiszen úgy vélem, valamilyen szinten mindegyik a gyermeked.

- Épp így érzek a karaktereim iránt is! Mindegyikük az én gyermekem. Talán ezért lehetséges, hogy nincsenek igazán negatív, gonosz szereplőim. Amint valakiről írok, belehelyezkedem az ő helyzetébe, látom, amit ő lát, érzem, amit ő érez, hallom a gondolatait. Megértem őt, és megszeretem. Ezért mindig az a karakter áll hozzám legközelebb, akivel épp „együtt dolgozom” egy új regényen. Jelenleg Cinkét szeretem nagyon a Visszhangországból. Ő egy igazán kíváncsi fiú, aki sok olyasmit meglát a világban, amit a körülötte élők nem vesznek észre. A másik két kedvencem pedig Kristóf és Viktória, ők lesznek a következő ifjúsági regényem tizenhárom éves főhősei. Két felsős kamasz, akik látszólag nagyon különbözőek, mégis egy közös kalandba és bűnügybe keverednek. Egy igazi időutazós krimi lesz, ahol a szereplőimmel együtt az olvasót is visszarepítem az 1800-as évek második felébe.


Körülbelül mennyi idő alatt írsz meg egy regényt?

- Ez nagyon változó, a többi feladatomtól is függ. Az első két regényemet még főállás mellett írtam, és mindegyik majdnem egy évig készült. A Cseresznyeliget titka és a Visszhangország már néhány hónap alatt megszületett, mert nemcsak a hétvégéken és ünnepnapokon tudtam alkotni hosszabb megszakításokkal, hanem folyamatosan, napról napra írhattam őket. 

Írás során mi az, ami megihlet?

- Először, a legelső fázisban még bármi. Egy szélben ringatózó fa, egy különös ház, egy virágokkal teli kert, egy illusztráció, egy beszélgetés. Ilyenkor egyik pillanatról a másikra megjelenik előttem a főhős, és szinte követeli, hogy meséljek róla. Amikor már megvan a történet témája, váza, akkor jöhet a fejezetek megírása. Ilyenkor a zene ad ihletet. Egy-egy regényemnek van „főcímdala”, azaz mindig választok egy számot, ami végigkísér a munkafolyamat során. Amint leülök dolgozni, beindítom ugyanazt a zenét, és ez segít visszahozni ugyanazt a hangulatot, ami az adott regénybe repít. Eleinte még nem volt tudatos ez a technika. Most már az. Így arra is figyelek, hogy egy-egy könyvem írásához olyan mese vagy film zenéjét válasszam ki, ami témájában vagy hangulatában kapcsolódik az én történetemhez.

A napokban megjelent a tizedik regényed Visszhangország címmel. Már első ránézésre is felkelti a figyelmet mind a borító, mind a leírás. Igazi csodakönyv, ahol minden egész, vagy sérült dolog, tárgy, félbehagyott könyv vagy éppen emlék, régi kacat értéket képvisel. Ez a történet arra is ösztönözheti kis olvasóját, hogy jobban értékelje a régi/régebbi dolgokat, becsülje, ami az övé, ne mindig az újra vágyjon, stb. Mi járt a fejedben, mire gondoltál, amikor írtad ezt a történetet?

- Már nagyon régóta szerettem volna írni Visszhangországról, az elveszett tárgyak és élőlények földjéről. A helyszínt már középiskolás koromban kitaláltam. Mindig izgattak a régi, elfeledett tárgyak: fotók, ruhák, bútorok, melyek valakinek az életéről mesélnek. Szerettem ezek köré történeteket szőni. Sokszor elábrándoztam, milyen jó is lenne egy hely, ahol minden elveszett kincsünkre rátalálhatunk, ahol minden kidobott, elhagyott tárgyat, növényt, állatot befogadnak. Ahol senki sem érzi magát haszontalannak vagy magányosnak. Nos, ez a hely a regényemben Visszhangország. Érdemes felfedezni, mert sok titkot rejt. Talán még az olvasó is megtalálja benne, amit elveszített. 

Mit szerettél volna adni az ifjú olvasóidnak?

- Egy történetet két diákról, akik kicsit magányosak, kicsit elveszettek. A hőseim által szeretném megmutatni az olvasóimnak, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel, félelmeikkel, aggodalmaikkal. Más is érzi azt, amit ők, más is szembenéz hasonló problémákkal. Emellett természetesen a Visszhangországgal egy izgalmas olvasmányt is szerettem volna átadni a diákoknak és szüleiknek egy kalandos útról, amely során egy lány és egy fiú igazi felfedezőkké válnak, nyomoznak és segítenek a körülöttük élőknek. A kötet érzékenyít is: megmutatja, hogy figyeljünk a környezetünkre, egymásra.

Könyveid a Pagony és a Tilos az Á könyvkiadóknál jelennek meg. Hogyan választottad könyveidnek a fent említett kiadókat?

- A Pagony már többször is meghirdette az Aranyvackor pályázatot a kezdő, még ismeretlen gyerekkönyv íróknak és illusztrátoroknak. Én is erre jelentkeztem Az osztály vesztese egy szereplőjének történetével, amiért díjat is kaptam. Így ismertem meg a kiadót és a munkatársait. Náluk jelent meg eddig minden könyvem, a fiatalabbaknak szólók a Pozsonyi Pagony, az idősebbeknek szólók a Tilos az Á gondozásában. Ritkán kérdeznek az interjúkban a kiadókról, pedig a könyvek nem egyedül a szerzők munkájából születnek. Mindig áll a kötetek mögött egy egész csapat: szerkesztők, illusztrátorok, tördelők, korrektorok, stb. Én nagyon szeretek együtt dolgozni a szerkesztőmmel. Nagyon bízom a meglátásaiban, ítéletében, észrevételeiben. Van, amikor szinte nincs is változtatni való, van, amikor még hosszabban kell dolgozni az első kéziratokon, de az biztos: a jó könyvek csapatmunka eredményei.

Köszönöm szépen a beszélgetést! 

A portréfotót Vörös Dóra Rebeka készítette.

Az írónő elérhetősége: 


Itt rendeld meg, amennyiben felkeltette a Visszhangország című könyv az érdeklődésed:

Nincsenek megjegyzések: