Nagyon sok jót olvastam már korábban erről a kötetről, a történet fontosságáról, mélységéről. Ráadásul Emma Watson szerint a világirodalom 10 legfontosabb nőregényeinek egyike, ami szintén plusz pont, hogy el akarjam olvasni.
Mindemellett mindig is érdekeltek a mély, lélektani, igaz történeten alapuló könyvek. Így a napokban végre rászántam magam és alaposan elmélyedtem Celie történetébe. A cselekmény néhol már szinte könnyeket csalt a szemembe, a megrázó, embertelen, meghökkentő tartalmak pedig együttérzést váltottak ki belőlem a főszereplő, majd annak húga iránt.
"Ó, Celie, igenis vannak színesbőrű emberek a világban, akik akarják, hogy okosodjunk! Akik akarják, hogy fölemelkedjünk és meglássuk a fényt!"
Ez a könyv bebizonyítja, hogy mekkora ereje van a szeretetnek és mi is az igazi szabadság. A női szereplőknek, de főként a főszereplőnek, Celie-nek meglehetősen nehéz a sorsa, mintha verné az Isten is, miközben ő hősiesen kitart, nem adja fel. A húga iránti szeretete élteti, ad neki reményt minden nap a kegyetlenségek közepette. Majd megjelenik egy határozott fellépésű, önálló fekete nő, aki megmutatja neki, milyen is az, amikor nem a férfi uralkodik a nő felett és milyen, amikor valóban, igazán törődnek a másikkal.
Ahogy azt a történet is bemutatja, hitre, fogódzóra, támaszra szüksége van minden embernek. Ezt nevezhetjük Istennek, önmagunknak, a szeretetnek, reménynek, aminek csak szeretnénk. A hit segít elviselni a nehézségeket, kihívásokat, így a felhők mögül egyszer csak előbújik a Nap.
Az egyik szereplő találóan fejezi ki magát, amikor azt mondja, hogy Isten velünk születik, ő nem képkiállítás, nem férfi vagy nő, nem kell valahogyan kinéznie. Milyen igaza van, hiszen Istenben hinni kell, nem pedig elképzelni ilyen olyan alakban. Olyan ez alapján, mintha mindannyiunkban lenne egy kis Isten, akivel beszélgethetünk, tanácskozhatunk.
A regény ugyan nem a rabszolgaság idejében játszódik, mégis fellehető a történetben. A feketéket, a fekete nőket alacsonyabb rendűnek ábrázolja a fehéreknél. Erősen megjelenik az elnyomás, a férfiuralom. Főhősünk rendkívül nagy hátrányban szenved. Fekete, szegény és csúnya is ráadásul. Úgy bánnak vele, mint az állattal. Adják, veszik, majd használják kényükre-kedvükre zokszó nélkül. Elkeserítő, hogy mi folyik ebben a világban, ami elénk tárul. A baj az, hogy mindez nem áll távol a valóságtól.
Érdekesség még a történetben a társadalomkritika mellett, hogy egy-egy képben feltűnik Celie szexuális beállítottsága is az egyik női karakter kapcsán. Ám a főszereplő nem tudja meghatározni, hogy mit is érez pontosan. Azt tudja, hogy a férfiakhoz nem vonzódik, amihez persze hozzájárulhatott az is, ahogy bántak vele.
Összességében egy mély, erős lélegzetvételű regényt kaptam, ami örök nyomot hagy bennem. Újdonság volt számomra, hogy film is létezik a könyvből, amit ráadásul Steven Spielberg vitt vászonra. A levélregény fő üzenete, hogy SOHA NE ADD FEL! Bármi történjék is, tarts ki, higgy, remélj szüntelen, hiszen így még felvirradhat egy új nap hajnala.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése