Anne Cathrine Bomann: Kék

„Miféle ​ember az, aki nem érez semmit?”

Anne Cathrine Bomann dán szerző, akinek a Kék a második regénye. Agathe című első regénye 2019-ben jelent meg hazánkban. Az első könyv szintén filozófiai, pszichológiai kérdéseket járt körbe, ahogy a Kék is.

A borító rögtön megtetszett, ahogy megláttam. Letisztult, virágos, visszafogott. Nem is néztem utána, miről is szól ez a kötet, hanem az Agathe után bíztam az írónőben, hogy ez a könyv is hozza a megszokott színvonalat. S ez így is lett.

Külön érdekesség, hogy a közelmúltban vesztettem el egy szerettemet, így jobban megérintett a téma, mintha máskor olvasnám, olvastam volna. Úgy gondolom, okkal került most a kezembe, dolgom volt vele.

"Ő maga lett a börtön, amiről azt hitte, hogy a szorongás? Honnan tudja az ember, mi micsoda?"

"– Tényleg helyénvaló – néz Anna Thorstentől Shadira, majd vissza –, hogy még a gyászunkból, az egyik legalapvetőbb emberi jellemzőnkből is betegséget kreálunk? Ez esetben nem a gyászolókkal van baj, hanem a világgal."

A történet közel 10 évvel ezelőtt egy Elizabeth nevű édesanyával kezdődik, aki elveszíti a gyermekét, majd ennek hatására az elhúzódó gyászzavar kezelésére egy gyógyszert kezd kifejleszteni. Majd a jelenben folytatódik, ahol megismerhetünk két pszichológia mesterszakos lányt, Shadit és Annát, akik a gyászfolyamatról, s a gyógyszer hatásáról írják a szakdolgozatukat. Eleinte mindketten más-más nézőpontot képviselnek a gyógyszer hasznosságát illetően, majd, ahogy jobban megismerik egymást és a gyászgyógyszer tesztalanyainak eredményeit, megváltozik a véleményük. Kiderül az is, hogy nem véletlen választották az adott témát, hanem valamilyen formában mindketten érintettek benne. Miközben tart az írás, kutatás folyamata, addig megismerjük Anna és Shadi élethelyzetét, közelmúltját is. Ezáltal jobban megismerjük a személyiségüket, elfogadhatóbbá válik a néhol különcnek tűnő viselkedésük. 

Összességében egy nagyon informatív és egyben elgondolkodtató történetet kaptam, melyben előfordulnak valós elemek is. 

Hosszan elgondolkodtam a gyászzavar gyógyszeres terápiáján. Úgy gondolom, hogy ahány ember, annyiféleképp éljük meg a gyászfolyamatot. Nem érzem relevánsnak, hogy gyógyszeres beavatkozással elnyomjuk, megszüntessük az érzéseinket, legyen az fájó vagy örömteli. Inkább tanuljunk meg együtt élni a veszteséggel, - akár pszichológus, szakember segítségével - mint, hogy üres bábokká, érzéketlenekké váljunk. Fontos, hogy ilyen helyzetben tudjunk segítséget kérni, elfogadni, ha kell egyedül lenni, de nem gyökerestől megváltozni! 

Anne Cathrine Bomann-nak köszönet, hogy ismét több lettem a könyve által! Remélem a közeljövőben újabb sokakat érintő kérdést jár körül a következő regényében.